Köln – die Anfang
A para a tetőfokán volt szerda este, az erő nem volt velem, zúzni kellett Kölnbe, szállás nem volt, a tanítás egy hete elkezdődött, az összes erasmusos már itt volt egy hónapja majdnem – nem könnyítettem meg a dolgom. Csütörtökön még Tomi segített intézni pár dolgot, aztán délután indulás volt. Alapból rühellem a buszozást, de a helyijáratokon legalább van hely (gyk.: nem ezért hívják helyijáratnak), ki tudom nyújtani a lábam, de a fapados buszban nem, de nem baj azt a röpke 16 órát simán kibírom a másik 45 izzadó emberrel. Node, Bécs után a busz lerobbant, ez kicsivel éjfél után volt. „Állunk, várunk.” Persze ezt a problémát sikeresen áthidaltuk, 6 és fél óra alatt megérkezett a pótbusz Budapestről, és már „repültünk” is tovább Köln fele. Reggel 8 helyett délután kettőre értem a Hauptbanhof elé, kerestem egy kávézót, ahol volt net, megvettem a legolcsóbb kávét, és telefonáltam a szállásra, hogy lassan ideje lenne elküldenie a címet, hogy mégis hova kellene mennem. Mikor ez is megvolt, lecsekkoltam a kölni (érted kölni, muhaha!!!) közlekedést.
Mint kiderült ez a szállá, nem is Kölnben van, hanem valami külvárosi részben, 20 kilóra a HB-tól. És itt ki kell emelnem a német tömegközlekedés minőségét:
Intermezzo: A német tömegközlekedés
A német tömegközlekedés jó. Vagyis van egy csomó Bahn: Schenllbahn, Strassenbahn, Ubahn és a buszok. Gyakran jár mindegyik, a megállókban ki van írva, hogy melyik vágányra, mikor és melyik szerelvény érkezik, és az hova megy. A megállók tiszták, a villamoson le mersz ülni, mert nem hugyozta össze előtted egy csöves, és bátran lehet a bárhova ülni, mert itt így szokás. A következő állomást mindig bemondják, és ki is van írva, szóval nem könnyű eltévedni. Ellenben a német tömegközlekedés gusztustalanul drága, egy 10 perces buszozás 2 eurómba kerül, de egy napi kajám is ennyibe kerül (köszönet a német élelmiszeriparnak, hogy nem visznek minden szemetet Kelet Európába). Ilyen minőség mellett természetesen elfogadhatóak az árak, és amikor azt látom, hogy egy bácsinak csak az a dolga, hogy egy hosszúnyelű csipesszel szedegeti a csikkeket a megállóban, akkor valahol érthető. És itt föl lehet hozni még az életszínvonalat és a fizetésbeli eltéréseket is.
Intermezzo: Az életszínvonal
Az életszínvonal nem látszik meg egy az egyben az embereken, gondolok itt az öltözködésre. Olyanok, mint otthon. Természetesen a fiatalok (muhaha, mondja a nagy öreg) itt is divatoznak, a retró erősen hódít, de az idősebb korosztály… Tulajdonképpen az idősebb korosztály is retrózik, csak nem tudnak róla, de ezek mindenszínű susogós felsők már húsz évnek előtte is megvoltak. A kocsi használati eszköz, és nem státusszimbólum. Láttam fiatal csajt Land Roverben, de van itt mindenfél öreg kocsi, csak valahogy nem vágta őket annyira tönkre a használat.
És természetesen mindenki biciklizik, ami nagyon dícséretes dolog, és környezettudatos gondolkodásra vall. Annyian tekernek itt, hogy minimum kettővel kevesebb pingvin döglik meg évente. És itt sem a legújabb bringák a jellemzőek, hanem inkább egy örök körforgás figyelhető meg, ahogy a diákok között cserélődnek a biciklik. A megfelelő infrastruktúra is rendelkezésre áll ehhez, és a kerékpározásnak kultúrája van, az emberek nem az életükért küzdenek, mint otthon, hanem nyugodtan közlekednek. Ami részben unalmas, de azért van annak előnye, ha nem egy Ifa részeg sofőrje rántja rád a kormányt. Mindezek ellenére én szeretem Budapestet, ott érzed, hogy élsz, bár talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy éreztetik veled, hogy még élsz.
Kölcsönkeróval.
Megérkeztem a szállásra, egy Sindorf nevű faluba, ahonnan elvileg Michael Schumacher származik, van is egy gokartpálya (Michael Schumacher Kart & Event-Center, hogy pontos legyek) a falu határában. A buszmegállóba kijött a házigazda egy mackónadrágban és egy olyan pulcsiban, amit nálunk a csövesek is finom öklendezések kíséretében tennének vissza a kukába – akkor el tudtam volna képzelni, hogy lecsukja a családját a pincébe- de amúgy kedves, és nem is a ruha teszi az embert.
Schumakker közösségi ház és gokkartpálya.
A főbérlő lengyel, harminc valahány éves és a szülei laknak a ház másik részében. Különben meg tiszta udvar, rendes ház.
Ez volt az első szobám, szerencsére egyedül voltam végig itt is.
Ezek végig üresek maradtak. A kanapén a leopárdmintás pokróc igazi, őszinte és nem tudatos retró.
De át kellett költöznöm egy másik részbe, ami ugyan akkora volt, de csak egyágyas.
Fajjin kis konyhám is van pont balra, ahol éppen nem látszik, vasárnap schmackhaftes Bratwurstokat grilleztem, ünnep a jó kaja a sok szemét mellett.
Szóval itt lakom jelenleg egy alagsori szobában, persze ez csak ideiglenes.
Intermezzo: „Ez a Németország már nem az a Németország.”
Köszönöm Tominak ezt a megjegyzést. És, hogy miért nem az? Sindorf olyan, mint Bronx, tele van fekákkal, persze már ők is német, valószínűleg örülnek, hogy végre egy rendes állam polgárai lehetnek, és nem macsetával vagdossák le a karjukat valahol Rwandában. A másik elég erősen jelen lévő náció a török (a nép, aki nem látott tehenet, állítólag). Viszont azt el kell mondani, hogy a török jelenlét elég pozitívan hatott a németekre, egy kis vérfrissítés nem árt nekik. Persze látni csinos, tősgyökeres Heidiket, de azért nem ez a jellemző. És néha késnek a vonatok. Szóval ez a Németország már…
Intermezzo: A német falu
Sindorf valójában nem egy falu, hanem egy lakópark. Csúnyácska egyenházak, pont akkora kertek, hogy ne legyen vele sok gond, leginkább az amerikai kertvárosok hangulatát idézi. Unalmas környék, jó aszfalt mindenhol, a falu szélén bevásárlóközpont és szerverpark, a falu körül termőföldek, és szinte mindig kihaltak az utcák. Gyász.
Csak az ördögszekerek hiányoznak, meg néhány madmax motoros.
A családok álma. Nem ropog a láncfűrész, nem sikít a flex, vasárnap délután a gyerekek kacagva játszanak az utcán, suhannak a kerékpárok, az emberek mosolyognak és mindig süt a nap - igen, este is.
Posztapokaliptikus Sindorf, a radioaktív nap elűzte az embereket a földfelszínről a föld alá, az emberiség csak számítógépeken keresztül üzen egymásnak, ehhez hasonló szerverparkok tároljak az összes megmaradt információnkat a fajunkról. De lehet, hogy csak egy sima szerverpark.
Féltem ettől ez egyetemtől, teljesen idegen volt minden, de egy hét alatt, mintha mindig itt laktam volna, megszoktam Kölnt. Az International Officeban mindenki kedves volt, sikerült a tanárokkal is lezsírozni az órákat, jelentkeztem nyelvkurzusra is – persze ennek a tesztjéről is lekéstem, de aztán okossan meglett mégis.
Szerveztek az erasmusosoknak egy wellcome-kajálást, speciális német kajákkal (eddig az egyetlen rendes főtt kajám volt Kölnben), olajban kisütött reszelt krumpli volt, sör és lazac!!! (Ingyen!!!) Kaptunk ajándékot is, panaszra ok nem volt. A félév folyamán lesz egy közös kirándulás Berlinbe, ennek a részleteit ismertették, persze nem fértünk be mindnyájan a terembe, és ezért addig a kertben kellett söröznöm egy csomó spanyollal. Amikor odaültem az asztalhoz még csak négyen voltak, de aztán kiderült, hogy a társaság fele spanyol, de legalábbis spanyol anyanyelvű országból jött. Mindenki kedves volt, ez sokat segített az oldódásban (a sör mellett - Kölsch für Alle!).
Az ott lazac barátom, ennek az árából egy hétig kajálok (nem számoltam át, de sanszos, hogy igen:).
A hét az egyetemi dolgok rendezésével telt. A biztosítótól kellett papírt szerezni, az órarendet tisztázni. Ez sem volt egy egyszerű procedúra, ugyanis most tértek át egy új rendszerre, de én még a régibe esem bele, mert a MA 3. szemeszterének műemlékvédelmes projektjét választotta.
Az órarend amúgy a következőképpen állt össze: van a Denkmalpflege modul, ennek 2 része van, egy 8 kredites tervezés és egy 5 kredites épszerkes rész, van ezen kívül még egy szerkezetis tárgyam (3 kredit), ami a magyaroknak könnyű az erasmuskoordinátor csaj szerint –és végignézve a BsC-s órarendet, igaza lehet–, van még egy építészeti fotóval foglalkozó tárgy, német nyelvkurzus, ezek szintén 3-3 kreditet érnek, és végül egy Desig for All c. óra, amiről még nem tudom pontosan mi, de sejtésem szerint akadálymentes tervezés.
Érdekes a fő modul féléves projektje, Norvégiába kell egy katedrálist tervezni. De mint később megtudtam vannak még érdekes projektek ezen kívül is. Az épületfizika modult választók Kubába mennek tanulmányútra, a közepesek pedig Shanghaiba. Annak ellenére, hogy ezek önköltséges kirándulások, eléggé mutatja a különbséget az itteni és haza képzés között. A másik jelentős különbség, hogy ide félévente csak 150 embert vesznek föl a BsC-re, és 60-at az MA-ra, ezáltal a tanárok és a diákok között szorosabb viszony alakul ki, megvan az a mester-tanítvány viszony, amiért mi otthon mindig siránkozunk. (Ez az otthoni vinnyogás persze nem biztos, hogy eléggé átgondolt dolog, de ennek a kifejtése egy külön fejezetet igényelne.)
Az építészkar épülete egy 60-as évekbeli előregyártott panelekből épült épület, de Belül minden szépen fel van újítva, a központi épület még rondább kívülről, de belül úgyszintén korrekt.
A főbérlőm adott egy névjegykártyát, hogy meglegyen a telefonszáma vészesetre, és nézdcsak mit találtam a hátoldalán: There is surely a god! Are you looking for contact with him? We connect you gladly. Felkiáltás, kérdés, kijelentés. Eleje, közepe, vége. Ezt természetesen nem hagyhattam szó nélkül, rákérdeztem a csávónal, hogy akkor ezt most hogyan? A válasz: Actually, you are the first one, who asked this.
Deus ex machina! Az isteni közbeavatkozás, vagy valaki figyel ránk, de a lényeg, hogy eddig sikeresen elintéztem egy csomó dolgot, rengeteg kedves emberrel találkoztam, és még munkát is találtam. A munkát a házigazda ajánlotta föl, miután ecseteltem neki az erasmusosok anyagi helyzetét, kiélezve a magyar rögvalóra. 6,5 euro/óra, ami nem a meggazdagodáshoz vezető egyenes út, de nagyon jó kezdésnek. Most vasárnap volt az első napom, a munkakör pedig kavicsszedegetés a kertben. A továbbiakban is ilyen lesz, házkörüli munkák, meg ilyesmi – falusi gyereknek kiváló. Valamint az 5 eurós mosáspénzt is elengedték.
Kölnt még nem láttam, mert a napjaim az egyik irodából a másikba való mászkálás vitte el, valamint, hogy megtaláljam egyáltalán ezeket az irodákat. A lehető legfurább helyeken kaptam információt a dolgokról, de áttételesen és többnyire sokadjára mindig meglett, amit kerestem. Állandó kecóm még nincsen, de ma is lesz egy lakásinterjú, ez már a 3. Az előzőn rajtam kívül még legalább 20 ember volt, ez eléggé leosztotta az esélyeket, de ebben az időben nem könnyű Kölnben lakást szerezni. Tanuljatok a hibámból, és olvassátok a blogot! Valamint jelentkezzetek a nyári utazásokra, mert a helyek egyre fogynak!
