Tehát!

Indiába bele kell szokni, és úgy általában keletbe. Nem szeretem Ladakot Indiaként emlegetni, mert Szlovákia is Fölvidék és Erdély sem Románia.

Miután visszaértünk a Tsomori nomád fesztiválról bejártuk Kacsóval Leht, azokat a helyeket, amiket Balázs ajánlott nekünk. Ezek olyan felújítások az óvárosba, amik jó előképek a zanglai felújításhoz is.

Itt alapvetően néhány nyugati figuráról van szó, akik idejöttek valamilyen oknál fogva (az ok sem elhanyagolandó, de erről később) és belefogtak valami olyanba, amiről a helyiek már lemondtak.

Intermezzo: TDK

A fő témánk a tdk írás közben a fehér- vagy ha úgy tetszik nyugati ember jelenléte Ladakban, és áttételesen olyan helyen, ahol alapból nem kellene lennie.

Intermezzo az intermezzóban (szabad asszociáció, összefüggések a világ dolgaiban):

A Trafalgar square-en voltunk Londonban az ősszel, és ott volt Major General Sir Henry Havelock szobra tekintélyes galambfossal a fején, úgy feltüntetve, mint a bátor angol, aki meghódította Indiát. A londoni posztban már volt róla szó, hogy a tanárunk említette: We had no fuckin business in India! Amiben teljesen igaza is volt.

Akkor mi mit keresünk Ladakban? Miért kell megmentenünk a régi ladaki épületeket, ha az ottlakóknak nem áll érdekükben, hogy megmentsék maguknak? Kik azok az építészek, akik itt dolgoznak, és miért jöttek ide? Ez egyfajta hivatástudat, vagy a nyugat nem bír el több építészt, és itt még van esély valakinek lenni – kultúrkalandorokról lenne szó? Összeegyeztethető-e a műemlékvédelem a buddhizmussal, mint legelterjedtebb vallással ezen a környéken, azzal a buddhizmussal, amelyik célja a teljes megsemmisülés – a nirvána elérése, hogy aztán semmiként oldódjanak föl az univerzumban, azzal a buddhizmussal, amelyik ennek a célnak az eléréséért nem tartja fontosnak a tárgyi javakat. Nem csak arról van-e szó, hogy akarunk egy kis nyugati játszóteret magunknak pár régi házzal és ezek mellett olyan szolgáltatásokat nyújtó hotelekkel, mint bárhol a világon, csak ez 3600 méter magasan van a világ egyik leggyönyörűbb és legkietlenebb helyén? Ezt a kérdést nyitva hagyom, mert még én sem találtam meg a megfelelő választ, és mert erről könyvet lehetne írni, hisz olyan szerteágazó ez kérdés, ami filozófiába és pszichológiába hajlik, egyszóval emberi.

Tehát megnéztük ezeket a felújításokat, amik nem steril múzeumok lesznek, hanem olyan épületek, amit használnak, hiszen minden tárgy akkor teljesíti a funkcióját, ha használják, mert  minden más esetben értelmetlen a létezése.

A ladaki palota tövében, az óvárosban épül a ladaki kulturális központ és könyvtár. A bal szélen látható André a tervező, aki egy osztrák építészmérnök, és már jó ideje ezen a területen dolgozik.

Az óváros rehabilitációja is részben az ő munkája. Az épületeket egy 50-50 %-os finanszírozási rendszerben újítják fel (50 % önerő, 50 %-támogatás).

Egészen más a munkatempó, nem sietnek, de amit megcsinálnak az jó. Minden kézzel készül, a hosszú kivitelezés előnye, hogy sokáig ad munkát a helyieknek, és talán meg is szeretik az épületet.

Kacsó kollégám nagy szakértelemmel vizsgálja a felújítási munkálatokat egy lakóházban.

A felújítások lényege, hogy amit lehet meghagynak.

Kis kölkök az építkezés környékén, szeretik ha fotózzák őket.

Intermezzo: A ladaki népi építészet

A klasszikus népi építészet gyakorlatilag mindenhol ugyanaz. Ezen nem azt értem, hogy ugyan úgy néz ki, hanem hogy kultúráktól függetlenül ugyan az a szervező ereje a terek kialakításának és a használt anyagoknak. Minden nép népi építészete a legkiforrottabb építészet. A modern építészek dilemmája (jó esetben, ha erre gondot fordít) az kell, hogy legyen, hogy a népére jellemző vonásokat miképp tudja a korba ágyazni. Ez nem azt jelenti, hogy vályogból kell felhőkarcolót építeni Budapest közepébe. Kiváló példa erre a modern japán építészet. Pl. Tadao Ando olimpiai csarnoka, ami vasbeton és feszített kábel szerkezetek felhasználásával készült, de terei, arányai és formái a japán nép gyökeréig nyúl vissza.

Utazás Zanglába

A lehető legolcsóbban szerettük volna megoldani, ami nem is volt olyan egyszerű, mint hittük. Úgy terveztük, hogy gyalogolunk, de erről lemondtunk, gondoltuk, majd a visszafele vezető úton, hiszen akkor már jóval tapasztaltabbak leszünk. Vagyis maradt a busz. A buszmegállóban két társaság működik, de a Padumban tartott buszokról nem sokat tudtak nekünk mondani, mondták, hogy a megálló melyik felében szokott lenni a busz, ott várjunk, majd jön. De nem jött. Elkezdtük kérdezgetni az embereket, hogy akkor most ez, hogy? Honnan indul, mikor megy? Eközben ismerkedtünk meg 2 egyetemista ladaki lánnyal, akik egész jól beszéltek angolul, és segítettek nekünk keresni a helyet, de csak arra jutottak, mint mi. Az összes buszsofőrt szint végigkérdeztük, akit találtunk, de sok információt belőlük sem sikerült kiszedni, míg végül valamelyikünk leszólított pár fiatalt, akik egy füzettel mászkáltak, és mint kiderült –teljesen véletlenül- buszt szerveznek Padumba. Végül 4 óra buszjegybeszerzés után 2 sajtcetlivel lettünk többek és 500 rúpiával (2500 Ft) kevesebbek. Mint kiderült a busz hajnali 5-kor indul, és két nap alatt ér Padumba. Az „út” 400 Km hosszú, de jobbára olyan minőségű, mint otthon a szőlőhegyen ( a szőlőhegyen nincs olyan út, amit egy folyó mosott alá, és 50 méteres szakadék van alattunk, és a szőlőhegyen részeg szik kamionosok sem jönnek szembe, de különben olyan).

Négyen vártunk hajnali 5-kor az állomáson: a Marton testvérek, Kacs meg én, de busz nem volt közel-távol. Ezt európai beidegződésekkel nehéz volt nyugodtan kibírni, úgyhogy elkezdtünk sétálni, én is találkoztam pár csoporttal, kérdezgettem ők kire várnak, és persze mindezt angolul. Egyszer csak az egyik angolul beszélő srác ennyit mondott: baszmeg. Ennyi, ott vagyunk mindenhol! Kiderült, hogy az a csoport volt, akik kicsivel korábban indultak nálunk, pár MOMÉS figura, de egy hágón vissza kellett fordulniuk, mert még elzárta a hó, miközben láttak egy fagyott lovat is, szóval a végén nem jutottak el Zanglába.

Aztán 5-kor megjelent egy busz. Megkérdeztük a sofőrt, hogy: Padum? No. De mikor már 3., 4. alkalommal kérdeztük ugyanezt különböző emberektől, kiderült, hogy: Padum! Kiváló, lobogtattuk a helyjegyeinket, és szálltunk volna be, de a busz tele volt, és a tetején egy méter magasságban állt a már útra készen lekötözött cucc. Az én helyemen egy 20 literes marmonkanna volt, és egy kisgyerek. Ekkor már volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ez nem az a tipikus, kommersz buszozás lesz, attól kicsit több. Szóval tetriszeztünk, sakkoztunk, agyaltunk és pakoltunk, de végül kikönyököltünk magunknak 4 helyet, a cuccokat, meg beoktojáltuk a két széksor közé, ahol már eddig is derékig ált a cucc, szóval a Pókember is megizzadt volna, mire onnan kimászik, de ez a helyieket nem zavarta, aztán egy idő után minket sem.

Az első nap különösebb izgalmak nélkül telt (persze helyi mércével mérve, aki nem szokta ez ottani viszonyokat, minimum 3 infarktust jelent). Az utat a buszsofőrt hihetetlen nyugalma, a vezetéstechnikai rutinja és a technikába vetett hite, valamint Buddha óvó szeme jellemezte. Gyönyörű helyeken kanyargott a hihetetlen minőségű út, kamionok előztek és jöttek szemben olyan szélességű utakon, ahol egyedül is félve mentem volna, de az élet hiábavalóságában megnyugodott emberek, és egyfajta közlekedési kultúra mindig segített az ilyen helyzetekben. Az első este kicsivel napnyugta előtt pihenőt tartottunk, hajnali 2-kor indult tovább a busz. Mi bementünk a városba, és valami hihetetlen finom tejes teát ittunk, amit ott készített frissen a boltos-szakács. Majd visszaérve hotelt ajánlgattak nekünk, hogy aludjunk ott, mert ugye a fehér ember megadj a módját. De mikor megkérdeztük, hogy és a többiek hol alszanak, csak egy laza karmozdulat volt a válasz: itt. Akkor nekünk is jó lesz, és egy közeli lugasban a szabad ég alatt aludtunk, már aki tudott.

Másnap hajnalban összepakoltunk és indultunk tovább, és eseménytelenül utaztunk hajnali 6-ig, amikor is megállta a busz. 20 perc várakozás után már nekünk is gyanús lett, hogy itten kérem szépen valami történt. Kiderült, hogy az esőzéseknek köszönhetően a köves-földes hegyoldal lecsúszott, és 2 szakaszon is egy-egy 40 méter hosszúságú sárlavina zárja el az utat. Ezt röpke 7 óra alatt el is túrta egy traktor, és már suhantuk is tovább legalább másfél kilométert, ahol már rutinosan pattantunk ki a buszból 5 perc után, hogy megnézzük, ahogy egy kisautónyi méretű sziklát légkalapálnak szét az út közepén. Ugyan ezt az akadályt pillanatoknak tűnő 1 óra alatt átléptük, miután a közelben dolgozó csatornaépítő munkások fölrobbantották a sziklát. És az ezután jövő 3 kilométer már gond nélkül ment, egészen addig a vízátfolyásig, ami elmosta az utat. Mire ezen átjutottunk este lett, úgyhogy egy köztes megállóban éjszakáztunk. Az egyik legjobb kaját végül is itt kaptuk, amikor Kacsó kikért két maggilevest, és mi kaptunk két babos rizst, az akkor hihetetlenül jól esett.

Másnap koradélutánra értünk Padumba, és még pont elértük a zanglai buszt, amin már volt egy magyar: Maris.

Bent zsúfolásig voltak az emberek, ezért fölmásztunk a tetőre, így utaztunk addig, míg el nem kezdett esni az eső.

Aztán aznapra már csak pihenés maradt.

Másnap Balázs végigmutogatta ez egész épületet, és délután már neki is zuhantunk a munkának, téglákat kellett a tetőre felhúzni.

A lehi buszvég.

Családias hangulat volt a buszon, sok jó emberrel, mert elég kis helyen elfértünk. Nem vagyok meggyőződve, hogy Isti arcán az a mosoly 100 %-ig őszinte volt.

Hatolunk a hágók felé. A buszra a sógor csak annyit mondana: "csúcsgíp".

Az első akadály a második nap reggel 6 órakor, amit játszi könnyedséggel győztünk le röpke 7 óra alatt. A folyók meg voltak áradva a hirtelen jött eső miatt, a laza domboldal pedig az eső miatt még jobban fellazult, és lecsúszott az útra.

Itt csak egy kisautónyi szikla esett az útra, amit kifúrtak és fölrobbantottak, ez 1-2 óra alatt megvolt. Csak úgy röpült az idő.

Zsófi itt még nem tudja, hogy még közel sincs vége a napnak.

Érdemes megfigyelni az "út" "minőségét". Isti és Zsófi (aki itt már sejt valamit) királyi bánásmódban részesülnek.

A 2 napos utazásból 3 nap lett, de nem bántuk meg. Jobb oldalon az egy gleccser.

Ladaki jányok viszik a téli tüzelőt és egy kis szottyost. /Kacs képe/ Szépek ezek a földszínek.

Ilyen patinás helyeken kajáltunk.

Padum, amikor megérkeztünk, éppen lógott az eső lába, ami itt azért ritka.

Kacs, Isti, Zsófi, Én. A magyarok már a spájzban vannak! Hátunk mögött a Zanszkár-völgy.

A zangalai palotaerőd

A bal fölső sarokban van Csoma szobája.

A Zanszkár-völgy.

A zangalai palotaerőd a zanglai király tulajdonában van és volt is mindig. Az érdekessége a királyi családnak, hogy fénykorában 4 falu fölött uralkodott, ami legjobb esetben is csak kb. 2000 embert jelenthetett, azonban egy német kutató visszavezette a király családfáját 1100 évre (igen, ezerszáz) visszamenőleg, így ez a világ egyik legrégibb dinasztiája.

Maga a palota a 16.-17. században épült, ezt a benne található szentélyben lévő szobrok korából következtették ki. A szobrok érdekessége, hogy hihetetlenül finom részleteket mutatnak, a festésnél használ színek is nagyon harmonikusak, egyedülálló ezen a vidéken.

Az épületen látszik, hogy több szakaszban épült, ezek a falak minőségén figyelhetőek meg. A legjobban, a nyugati oldalon gyönyörűen rakott kő erős kontrasztot mutat a keleti oldalon lévő fallal.

A felújítási munkákat 2008-ban kezdték meg Balázsék, egy kicsi, de annál lelkesebb csapattal. Előtte 2007-ben egy biciklitúra keretében jutott el ide, mint tudatos turista (fölhívnám a figyelmet a gyönyörű és nem kevésbé szellemes alliterációra).  Ekkor pár skiccet készített, majd 2008-ban a legszükségesebb statikai helyreállításokat végezték el. Az egész építkezést megtámogatta egy okos és folyamatosan fejlődő marketingháttérrel, hogy legyen miből finanszírozni a kiadásokat. 2009-ben már kicsit nagyobb csoporttal jött vissza, de az igazi előrelépés a 2010-es év volt, közel 40 önkéntessel. Volt, hogy 16 magyar melózott a palotában, tánctanártól kezdve, hippi doboson át, delhi egyetemistán keresztül, 60 feletti turistákig, szóval fajjin kis társaság volt kint.

A munkanapunk úgy nézett ki, hogy 8-kor volt reggeli, ami helyi családdal közösen zajlott, csakúgy, mint a vacsora. Majd fölmentünk a hegyre, a palotához, ami egy jó 20 perces séta volt, és olyan 10-kor kezdődött az érdemi munka. 1-től 2-ig volt ebédszünet, ilyenkor maggilevest főztünk, és ipari mennyiségű kekszet ettünk meg teával, aztán dolgoztunk tovább 5-ig.

A munka főleg fizikai munka volt: gyártottunk vályogtéglát, aztán azokat húztuk föl a tetőre, de bontottunk kőfalat, és építettünk is, csináltunk födémet, és cipeltünk gerendákat a faluból a palotába.

Hungaropannon népi nemzeti különítmény Zanglában.

Kőfalat bontunk Kacsóval.

Mindenki megtalálta a nekivaló munkát. Mi bontottunk falat, építettünk falat. Bontottunk födémet, építettünk födémet, Maris meg jólfest.

Halo. Helyiek mennek haza a melóból.

De ilyen is volt.

Az első közös kirándulásunk, egy nem mindennapi járdán indult. Alattunk kellemes 50 méter, ha valaki megcsúszik még van ideje nézelődni, mielőtt leér.

A palota madártávlatból. A délnyugati oldalon már épül az új fal.

És a falu. A gyökérstruktúrájú öntözőcsatornák adnak ilyen mintázatot a tájnak.

A csapat: Sanyi, Isti, Zsófi, Maris, Kacs, Olgi, Balázs én meg fotózok.

A Doksza - itt vannak az állatok a nyári időszakban aratásig, és a Mala Karca, ami a régi királyi vár volt még egy folyóvölgyben, egy tűsziklára épült.

Intermezzo: Az éghajlat Ladakban

Magashegyi sivatagos. Évi 3-4 nap esik, ezért nagyon nagy por van. Zanglában szinte perces pontossággal délután négykor föltámadt a szél, és vitte a port, amikor falat bontottunk akkor ez elég kellemetlen volt, be voltunk öltözve, mint a buckalakók. Az utóbbi 20-25 évben azonban megnőtt az esős napok száma, a monszun egyre följebb húzódik a Himalájába, az utat elzáró sárlavina is ennek volt köszönhető.

A legkiálhatatlanabb munka a vályogtégla anyagának keverése. A vályogot kint kalaknak hívják, és ha szigorúan vesszük, akkor nem is vályog csak sár. A vályogban ugyanis homok, agyag és törek (pelyva, szalma, széna) van. Az itten anyag meg csak az épület mellett közvetlenül megtalálható főleg agyagos porból készült. Néha hozzájutottunk egy kis dohos pumához (ez a széna ladakiul), ami már nem volt jó az állatoknak, és akkor egy kicsit jobb anyagot tudtunk csinálni. A metódus a következő volt. összekotorni a port, csinálni a közepébe egy lyukat, vizet önteni bele, belerakni a port, ezt párszor megismételni, majd lapáttal átforgatni, csákánnyal kavarni, ütögetni, amíg jó kis sár nem lesz belőle. Ezt a sarat formákba raktuk, jól megtapostuk, és kész a tégla. Forma lehúz, tégla szárad pár napot, megforgattuk, és már mehet is a falba.

A munka helyi mesterek segítségével folyt. A kőműves az volt, akinek volt egy kőműveskanala és egy kalapácsa. Nem sok mindent kell itt tudni egy kőművesnek, legalábbis ezt hittem, amíg el nem kezdtünk Kacsóval kőfalat rakni. Kőfalat rakni ugyanis nehéz. Kőfalat rakni csak nyugodt, kiegyensúlyozott, megfelelő lelki egyensúllyal rendelkező emberek kezdjenek. Én gyorsan otthagytam ezt a melót, így Kacsó nyugodtan tudott foglalkozni vele 2-3 napot. A végén már kevésbé nyugodtan, de szerencsére, akkor már éppen indultunk haza. Az eredmény: 1m² fal/nap/1 Kacsó.

Egy hónap meló elég rendesen kivesz az emberből. Dolgozni is meg kell tanulni. Mi majd megmutassuk mi a magyarok istene! Ezzel mentünk oda, de egy hónap után már a gondolat is fárasztó volt, hogy föl kell mászni a palotához. Föl kell venni a ritmust, nyugodtan kell dolgozni, nyugodtan kell élni, tilos idegeskedni, tilos sietni, tilos sürgetni. Van az a mondás, hogy ha Rómában jársz, viselkedj úgy, mint egy római. Ha pedig Ladakban jársz, viselkedj úgy, mint egy ladaki. Ebben volt nagyon jó Csoma, szerették is mindenhol. Mi fiatalos hévvel ugrottunk neki a munkának, fejjel mentünk a falnak, csak megremegett, de nem dőlt le.

Ehhez hozzájárult a kaja is.

Intermezzo: A ladaki konyha

Visszatekintés a múltba: „Balázs és milyen a kaja?” „Hát kevés dologból főznek, de változatosan.”

A valóság: Kevés dologból főznek, de nem változatosan, ellenben azt sem fűszerezik meg, de amit igen, azt meg inkább nem kéne. A teájuk fantasztikusan jó.

Reggel: 8:00. Többnyire valamilyen főtt káposzta, kicsit csípősen, mellé ladaki kenyér.

Intermezzo az intermezzóban: Amikor megérkeztünk Lehbe, akkor mi ladaki kaját akartunk, mert mi nem leszünk hülye turisták, azt esszük, ami ott van, és kész. Végül is hülye turisták voltunk, de a szándék megvolt. Szóval ladaki kenyeret ettünk. Kétféle ladaki kenyér volt Zanglában: ladaki kenyér no.1 – akkora, mint egy palacsinta, és leginkább a maceszra hasonlít: víz, árpaliszt, amit egy lapos kövön, petróleummal begyújtott száraz jakszar fölött sütött a házigazdánk felesége. Jellemzés. kissé száraz, de legalább ízetlen.

ladaki kenyér no.2 – ugyan akkora, csak vastagabb, a külseje száraz, ellenben a belseje nem sül át rendesen, viszont ízetlen.

Van még levesük, amit tukpának neveznek, olyasmi, mint a parasztcsorba, belefőznek mindent, zöldséget, tésztát, még rántottát is szoktak a tetejére rakni. Ez nem rossz.

Van még pár kaja, de azokat inkább képekkel.

A ladaki konyha legnagyobb hibája: a koriander. Ezt a fűszernövényt a magyar konyha is használja, azonban nem azt a részét, amit a ladaki. Megnéztem a növényhatározóba, mi is a koriander. A leírás valami ilyesmi volt: kaporra hasonlító, bűzös levelű növény, aminek a magját (ebben nem vagyok biztos) használják ételízesítésre. Innen nem nehéz kitalálni, igen, a levelét rakták mindenbe, állandó és indokolatlan mennyiségben, kicsire összevágva, hogy rohadt nehéz legyen kitúrni a tányér szélére.

Egyik kajálásnál egy kis kőmozsárba hoztak valamilyen mártást, nagyon jól nézett ki, már raktam volna a tányéromra, mikor szólt Kacsó, hogy az nekem nem lesz jó, de mondom jó lesz, mert jól néz ki. Tömény, összezúzott korianderlevél volt, és nem volt jó.

Miből is főznek akkor? Rizs, árpa, bab, borsó, káposzta, krumpli, retek, répa, és kb. ennyi. Ezt variálják. A gasztronómia csúcsa számomra a babos rizs volt. Húst csak alig esznek. Egyszer kedveskedni akart nekünk a házigazdánk és hozott húst, na most azok olyan részei voltak a kecskének, amit biológiakönyvben sem talál meg az ember, szóval jobb ha a vegetáriánus kajánál marad Ladakban az ember. Kiegészítem: nyáron vegetáriánusok, télen húsevők, mikor mi van.

A vége felé vettünk a városban tojást, tonhalkonzervet (félelmetes minőségűt), de rendes kaja kellett.

Pia is van. Árpasör. Pilzenről nem is hallottak. Egy hordó víz, belevágni egy kanna árpát, hagyni megbugyvadni, kész a sör. Olyan, mint a savanyúkáposzta leve, a színe is olyan, az íze is. Amikor vendégségben voltunk, ott ittunk, kis pohárkákba kaptuk, az asszonyok töltötték újra jakvajjal kikent szájú kancsókból. És van árpapálinka is, amit a tenyerünkből ittunk, ez érzésre olyan 20 % körüli vízszínű és ízű ital, olyan semmilyen, de ez van.

A 2. közös kirándulásunk a Szani-fesztiválra. Ezek a fesztiválok a búcsú és a busójárás keverékei. Itt éppen egy platón csapatunk.

A szani szent tó, ahol pisztrángok laktak. Itt eljátszottunk kicsit a gondolattal, hogy milyenek lennének ezek a pisztrángok paprikás lisztben. Érdekes volt, hogy a tóban kis buzgárok voltak, ahol tört föl a víz. Maga a fesztivál egy "májusfa" állítással kezdődött.

Zavartak a turisták. Én is fotóztam, de ezek az alakok zavartak. Egy busó pénzt kunyerál, és cserébe ad árpasört. Tőlem nem akarta elvenni az 1 rúpiást, az kevés volt neki, de hát nem erőszak a disznótor.

Ez az egyik legrégebbi kolostor, a maszkok is több száz évesek.

Vannak ott is szép arcok, csak a nap és az állandó szél miatt az emberek gyorsan öregednek.

A visszautunk sem volt egyszerű. Ladak éghajlata magashegyi sivatagos, azaz évi pár nap esik, vagy hullik valamilyen csapadék. Azonban az utóbbi években a monszun egyre inkább húzódik felfele a hegyekbe, ezért megnőtt az esős napok száma. Kb. két héttel a hazaindulásunk előtt is volt egy esőzés a fővárosban, aminek következtében egy sárlavina a város egy részét teljesen legyalulta. Este kaptuk meg a hírt, és Tamás (egy pécsi építészhallgató, aki nem katona) másnap reggel már nem volt ott, gyalog nyomott le egy 7-8 napos túrát 5 nap alatt, hogy elérje a Delhiben a gépét. Megszűnt a mobilszolgáltatás is pár napra. És sok külföldi bepánikolt, főleg a franciák, hogy mentse ki őket a francia állam, amikor meg nem tette, cikkeket írtak, hogy cserbenhagyták őket. Gyökerek. Nekünk még volt időnk, meg különben is az istenhátamögött voltunk, nem volt mitől tartani. A tapasztalat azt mutatta, hogy a dolgok megoldódnak, szóval sokat nem izgultunk. Valahogy föl sem merült, hogy az ismerőseinknek bajuk eshetett, természetesnek tűnt, hogy a magyaroknak bajuk nem lehet.

Hazafele busz helyett dzsippel mentünk. Nem volt busz, csak ígéret, hogy lesz. Végül egy viszonylag olcsó kocsit sikerült kifognunk egész Lehig, és szerencsénkre a kargili taxismaffiával sem volt gondunk. Két nap alatt hazaértünk, a sofőrünk egy fiatal, de ügyes, és egyben bátor gyerek volt. Kargilban aludtunk, aznap este volt a ramadán első napja, és a sok muszlim ideges volt az egész napos koplalás miatt, de végül sikerült kaját szereznünk és szállást is komoly alkudozás árán.

Visszaértünk Lehbe, és kezdetét vette az, amit mindenkinek javaslok, hogy kerüljön el. Először is, egyből elkezdtünk kajálni, cigizni, kávézni, és másnapra kidőltünk. Estefele tudtam csak magam összeszedni, teljesen legyengültem. A terv az volt, hogy megmásszuk a Stok Kangri nevű csúcsot, ami kb. 6200 méter magas, de teljesen legyengülve ez nem lett volna jó móka, szóval kénytelenek voltunk offolni, helyette Kacsóval néztük végig a környék összes, de tényleg összes bazárosát, hogy az egy pár tökéletes jegygyűrűt megtaláljuk. Ezen kívül alkudoztunk mindenféle sálakra, miközben még pénzünk sem volt, szóval ne vásárolni menjetek Ladakba, a legtöbb szemetet különben is Nepálból hozzák be. Meg ennyi műkincs a világon nincs, mint amennyit itt évente eladnak.

Erre a hibára majd egy hét elteltével jöttünk rá, és akkor elhatároztuk, hogy felhagyunk ezzel a marhasággal, motrot béreltünk, és nekivágtunk a Nílus völgyének.

Még ezen túrák előtt egy napra béreltünk egy 350-es Bulletot, és megtanítottam Kacsót motorozni. Ennek ára volt: -1 fékkar, de megérte. Másnap elindultunk folyásnak fölfele, ekkor még csak egy motorral, 8 liter tartalék benzinnel, tartalék gumibelsővel, néhány szerszámmal, meg hálózsákokkal, sátorral, kajával, vízzel. Ha bárhol elakadunk simán kibírtunk volna ott pár napot gond nélkül. Aztán rájöttünk, hogy ez közel sem a világ vége, és egy kicsit túlbiztosítottuk magunkat, és emellett valami hihetetlen szerencsénk is volt, mert az égvilágon semmi bajunk nem esett, valaki vigyázott ránk. De erről majd később.

Az Élet Császára személyesen. Érdemes megfigyelni az első felni indiai néplélekbél merített ornamentikus formáját.