Cápa

Oda menjünk, ahol kellünk Ahol nekünk öröm lennünk Hol a csókok nem csimbókok Nem hálóznak be a pókok

mivan, mivan, mivan!?

  • ranlomadnilem: Nagyon frankó képeket gyártottál öregem. Mintha csak a National Geog... (2011.07.17. 22:51) In-dia
  • ranlomadnilem: Én még eddig senkin nem láttam iylen vackot, ezért rágugliztam és té... (2011.07.17. 22:48) 9,78
  • balu66: Fekák sem járnak az egyetemre. Elnézést. Afrikaiak. Persze lehet hog... (2010.12.14. 21:11) Newtun
  • pityutanarur: az (2010.12.07. 13:00) Z Zsófi

9,78

2011.07.04. 11:23 Capa

 

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék lesz a mennyek országa.”

 

Pár hete utaztam a vonaton –szóval már annyira nem friss az élmény- ,és láttam, hogy a kalauznő kezén egy kis szilikon karkötő van, ami a közepén fölvastagszik, és egy kis kör van ráragasztva.  Amikor a kőzetgyapot szigetelést hozták hozzánk, a sofőr kezén is ilyen volt, és kezdett érdekelni, hogy mi ez az új hóbort. Volt a: nintendó, tetris, tamagocsi, montenbájk, szilikon karkötő, mivel célozták meg megint a hülyéket? (Mtb-m nekem is van, tetriszt meg szerettem volna.) Hát megkérdeztem, és nem csalódtam, sőt! Nos: a hologrammos karkötő neked jó, röviden tömören. De miért is? Mert javítja az egyensúlyérzéket, az állóképességet, jobban bírod az éjszakázást, és nem zavarnak a mobiltelefonok. Váó! És mindezt egy kis karkötő? Igen! És hogy működik, jött a jogos kérdés? Egyszerű: a karkötőben lévő hologramba a Föld sajátrezgése van kódolva, ami 9,78 Hz, azaz alacsony frekvencia, és ez jó. Hidd el, még működhet is. De azért nem árt belegondolni, hogy vajon hogyan kódolják egy nyomdai technológiával készülő matricába a Föld 9,78 Hz-es rezgését? Ráírják?

 

Intermezzo: Objektív teszt a karkötő hasznosságának bizonyítására:

teszt 1: A kallernéni fél lábra állt az üléssorok között és egyensúlyozott nekem. Beszarás!

teszt 2: Szorítsam össze a jobb kezemen a mutató- és hüvelykujjam, úgy mint amikor az olaszok mutatják a kajára, hogy finom. A másik három ujjam ne érjen egymáshoz. Jól szorítsam össze, mert ő most szét fogja húzni! A kallernéni rákészült az izmozásra, fölvette a pozíciót (ez ebben az esetben olyasféle pucsítás volt, mint amit szakításnál a súlyemelők csinálnak), és izomból elkezdte tépni az ujjam, szét is szedte 2-3 másodperc alatt. A 2. alkalommal ugyanezt csináltuk meg úgy, hogy a bal kezemben egy mobiltelefon volt (ennek magas a rezgése = azaz rossz), kb. ugyanakkora erőt kellet kifejtenie, és ugyanennyi ideig tartott szétszedni az ujjaimat. A kísérlet harmadik része, hogy a bal kezemben lévő telefonra ráhúzta a karkötőjét, és fele akkora erővel elkezdte húzni az ujjaimat, és láss csodát, sokkal több ideig tartott neki szétszedni. A konklúzió: a karkötő jó, hiszen a teszt bizonyítja!

 

A tesztek után a néniről kiderül, hogy forgalmazza is ezt a szart, adott papírt róla, névjegyet, elérhetőséget, kiderült, hogy minden csütörtökön van előadás, és, hogy a kínai utánzatok nem biztos, hogy működnek. Ha jó materiált akarok, akkor csak is egy cseh cég termékét vegyem majdnem 8000 forintért! NYOLCEZER!!!!

Egy anyukától hallottam, amint a kisfiának mondja: „Fiam, a hülyeségnek is van határa!” De rosszul tudta, a hülyeségnek nincs.

A lényeg, hogy aki kiad rá 8000 forintot, az meg is érdemli.

De legyünk egy kicsit objektívabbak. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a hit erejét, vagy agykontrol, ha nekik ez szemét kell, hogy jobban érezzék magukat, akkor vegyék vigyék.

 

Láttam egy fotósorozatot régebben, ami a rendszerváltás után készült valami iparvárosban –talán Dunaújváros volt-, az egyik kép címe „Fényadás”. Egy nő feküdt agy asztalon, és egy másik felette hadonászott a kezével. Az elkeseredettségre, kilátástalanságra midig kerestek valami gyógyírt az emberek, de sokszor nem a megfelelő helyen.

 

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék lesz a mennyek országa.”

 

 

1 komment

Címkék: hülyeség hologramos karkötő lelki szegények

In-dia

2011.05.21. 23:27 Capa

Tehát!

Indiába bele kell szokni, és úgy általában keletbe. Nem szeretem Ladakot Indiaként emlegetni, mert Szlovákia is Fölvidék és Erdély sem Románia.

Miután visszaértünk a Tsomori nomád fesztiválról bejártuk Kacsóval Leht, azokat a helyeket, amiket Balázs ajánlott nekünk. Ezek olyan felújítások az óvárosba, amik jó előképek a zanglai felújításhoz is.

Itt alapvetően néhány nyugati figuráról van szó, akik idejöttek valamilyen oknál fogva (az ok sem elhanyagolandó, de erről később) és belefogtak valami olyanba, amiről a helyiek már lemondtak.

 

Intermezzo: TDK

A fő témánk a tdk írás közben a fehér- vagy ha úgy tetszik nyugati ember jelenléte Ladakban, és áttételesen olyan helyen, ahol alapból nem kellene lennie.

Intermezzo az intermezzóban (szabad asszociáció, összefüggések a világ dolgaiban):

A Trafalgar square-en voltunk Londonban az ősszel, és ott volt Major General Sir Henry Havelock szobra tekintélyes galambfossal a fején, úgy feltüntetve, mint a bátor angol, aki meghódította Indiát. A londoni posztban már volt róla szó, hogy a tanárunk említette: We had no fuckin business in India! Amiben teljesen igaza is volt.

Akkor mi mit keresünk Ladakban? Miért kell megmentenünk a régi ladaki épületeket, ha az ottlakóknak nem áll érdekükben, hogy megmentsék maguknak? Kik azok az építészek, akik itt dolgoznak, és miért jöttek ide? Ez egyfajta hivatástudat, vagy a nyugat nem bír el több építészt, és itt még van esély valakinek lenni – kultúrkalandorokról lenne szó? Összeegyeztethető-e a műemlékvédelem a buddhizmussal, mint legelterjedtebb vallással ezen a környéken, azzal a buddhizmussal, amelyik célja a teljes megsemmisülés – a nirvána elérése, hogy aztán semmiként oldódjanak föl az univerzumban, azzal a buddhizmussal, amelyik ennek a célnak az eléréséért nem tartja fontosnak a tárgyi javakat. Nem csak arról van-e szó, hogy akarunk egy kis nyugati játszóteret magunknak pár régi házzal és ezek mellett olyan szolgáltatásokat nyújtó hotelekkel, mint bárhol a világon, csak ez 3600 méter magasan van a világ egyik leggyönyörűbb és legkietlenebb helyén? Ezt a kérdést nyitva hagyom, mert még én sem találtam meg a megfelelő választ, és mert erről könyvet lehetne írni, hisz olyan szerteágazó ez kérdés, ami filozófiába és pszichológiába hajlik, egyszóval emberi.

 

Tehát megnéztük ezeket a felújításokat, amik nem steril múzeumok lesznek, hanem olyan épületek, amit használnak, hiszen minden tárgy akkor teljesíti a funkcióját, ha használják, mert  minden más esetben értelmetlen a létezése.



A ladaki palota tövében, az óvárosban épül a ladaki kulturális központ és könyvtár. A bal szélen látható André a tervező, aki egy osztrák építészmérnök, és már jó ideje ezen a területen dolgozik.

 

Az óváros rehabilitációja is részben az ő munkája. Az épületeket egy 50-50 %-os finanszírozási rendszerben újítják fel (50 % önerő, 50 %-támogatás).



Egészen más a munkatempó, nem sietnek, de amit megcsinálnak az jó. Minden kézzel készül, a hosszú kivitelezés előnye, hogy sokáig ad munkát a helyieknek, és talán meg is szeretik az épületet.



Kacsó kollégám nagy szakértelemmel vizsgálja a felújítási munkálatokat egy lakóházban.



A felújítások lényege, hogy amit lehet meghagynak.



Kis kölkök az építkezés környékén, szeretik ha fotózzák őket.


Intermezzo: A ladaki népi építészet

A klasszikus népi építészet gyakorlatilag mindenhol ugyanaz. Ezen nem azt értem, hogy ugyan úgy néz ki, hanem hogy kultúráktól függetlenül ugyan az a szervező ereje a terek kialakításának és a használt anyagoknak. Minden nép népi építészete a legkiforrottabb építészet. A modern építészek dilemmája (jó esetben, ha erre gondot fordít) az kell, hogy legyen, hogy a népére jellemző vonásokat miképp tudja a korba ágyazni. Ez nem azt jelenti, hogy vályogból kell felhőkarcolót építeni Budapest közepébe. Kiváló példa erre a modern japán építészet. Pl. Tadao Ando olimpiai csarnoka, ami vasbeton és feszített kábel szerkezetek felhasználásával készült, de terei, arányai és formái a japán nép gyökeréig nyúl vissza.

 

Utazás Zanglába

A lehető legolcsóbban szerettük volna megoldani, ami nem is volt olyan egyszerű, mint hittük. Úgy terveztük, hogy gyalogolunk, de erről lemondtunk, gondoltuk, majd a visszafele vezető úton, hiszen akkor már jóval tapasztaltabbak leszünk. Vagyis maradt a busz. A buszmegállóban két társaság működik, de a Padumban tartott buszokról nem sokat tudtak nekünk mondani, mondták, hogy a megálló melyik felében szokott lenni a busz, ott várjunk, majd jön. De nem jött. Elkezdtük kérdezgetni az embereket, hogy akkor most ez, hogy? Honnan indul, mikor megy? Eközben ismerkedtünk meg 2 egyetemista ladaki lánnyal, akik egész jól beszéltek angolul, és segítettek nekünk keresni a helyet, de csak arra jutottak, mint mi. Az összes buszsofőrt szint végigkérdeztük, akit találtunk, de sok információt belőlük sem sikerült kiszedni, míg végül valamelyikünk leszólított pár fiatalt, akik egy füzettel mászkáltak, és mint kiderült –teljesen véletlenül- buszt szerveznek Padumba. Végül 4 óra buszjegybeszerzés után 2 sajtcetlivel lettünk többek és 500 rúpiával (2500 Ft) kevesebbek. Mint kiderült a busz hajnali 5-kor indul, és két nap alatt ér Padumba. Az „út” 400 Km hosszú, de jobbára olyan minőségű, mint otthon a szőlőhegyen ( a szőlőhegyen nincs olyan út, amit egy folyó mosott alá, és 50 méteres szakadék van alattunk, és a szőlőhegyen részeg szik kamionosok sem jönnek szembe, de különben olyan).

Négyen vártunk hajnali 5-kor az állomáson: a Marton testvérek, Kacs meg én, de busz nem volt közel-távol. Ezt európai beidegződésekkel nehéz volt nyugodtan kibírni, úgyhogy elkezdtünk sétálni, én is találkoztam pár csoporttal, kérdezgettem ők kire várnak, és persze mindezt angolul. Egyszer csak az egyik angolul beszélő srác ennyit mondott: baszmeg. Ennyi, ott vagyunk mindenhol! Kiderült, hogy az a csoport volt, akik kicsivel korábban indultak nálunk, pár MOMÉS figura, de egy hágón vissza kellett fordulniuk, mert még elzárta a hó, miközben láttak egy fagyott lovat is, szóval a végén nem jutottak el Zanglába.

Aztán 5-kor megjelent egy busz. Megkérdeztük a sofőrt, hogy: Padum? No. De mikor már 3., 4. alkalommal kérdeztük ugyanezt különböző emberektől, kiderült, hogy: Padum! Kiváló, lobogtattuk a helyjegyeinket, és szálltunk volna be, de a busz tele volt, és a tetején egy méter magasságban állt a már útra készen lekötözött cucc. Az én helyemen egy 20 literes marmonkanna volt, és egy kisgyerek. Ekkor már volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ez nem az a tipikus, kommersz buszozás lesz, attól kicsit több. Szóval tetriszeztünk, sakkoztunk, agyaltunk és pakoltunk, de végül kikönyököltünk magunknak 4 helyet, a cuccokat, meg beoktojáltuk a két széksor közé, ahol már eddig is derékig ált a cucc, szóval a Pókember is megizzadt volna, mire onnan kimászik, de ez a helyieket nem zavarta, aztán egy idő után minket sem.

Az első nap különösebb izgalmak nélkül telt (persze helyi mércével mérve, aki nem szokta ez ottani viszonyokat, minimum 3 infarktust jelent). Az utat a buszsofőrt hihetetlen nyugalma, a vezetéstechnikai rutinja és a technikába vetett hite, valamint Buddha óvó szeme jellemezte. Gyönyörű helyeken kanyargott a hihetetlen minőségű út, kamionok előztek és jöttek szemben olyan szélességű utakon, ahol egyedül is félve mentem volna, de az élet hiábavalóságában megnyugodott emberek, és egyfajta közlekedési kultúra mindig segített az ilyen helyzetekben. Az első este kicsivel napnyugta előtt pihenőt tartottunk, hajnali 2-kor indult tovább a busz. Mi bementünk a városba, és valami hihetetlen finom tejes teát ittunk, amit ott készített frissen a boltos-szakács. Majd visszaérve hotelt ajánlgattak nekünk, hogy aludjunk ott, mert ugye a fehér ember megadj a módját. De mikor megkérdeztük, hogy és a többiek hol alszanak, csak egy laza karmozdulat volt a válasz: itt. Akkor nekünk is jó lesz, és egy közeli lugasban a szabad ég alatt aludtunk, már aki tudott.

Másnap hajnalban összepakoltunk és indultunk tovább, és eseménytelenül utaztunk hajnali 6-ig, amikor is megállta a busz. 20 perc várakozás után már nekünk is gyanús lett, hogy itten kérem szépen valami történt. Kiderült, hogy az esőzéseknek köszönhetően a köves-földes hegyoldal lecsúszott, és 2 szakaszon is egy-egy 40 méter hosszúságú sárlavina zárja el az utat. Ezt röpke 7 óra alatt el is túrta egy traktor, és már suhantuk is tovább legalább másfél kilométert, ahol már rutinosan pattantunk ki a buszból 5 perc után, hogy megnézzük, ahogy egy kisautónyi méretű sziklát légkalapálnak szét az út közepén. Ugyan ezt az akadályt pillanatoknak tűnő 1 óra alatt átléptük, miután a közelben dolgozó csatornaépítő munkások fölrobbantották a sziklát. És az ezután jövő 3 kilométer már gond nélkül ment, egészen addig a vízátfolyásig, ami elmosta az utat. Mire ezen átjutottunk este lett, úgyhogy egy köztes megállóban éjszakáztunk. Az egyik legjobb kaját végül is itt kaptuk, amikor Kacsó kikért két maggilevest, és mi kaptunk két babos rizst, az akkor hihetetlenül jól esett.

Másnap koradélutánra értünk Padumba, és még pont elértük a zanglai buszt, amin már volt egy magyar: Maris.

Bent zsúfolásig voltak az emberek, ezért fölmásztunk a tetőre, így utaztunk addig, míg el nem kezdett esni az eső.

Aztán aznapra már csak pihenés maradt.

Másnap Balázs végigmutogatta ez egész épületet, és délután már neki is zuhantunk a munkának, téglákat kellett a tetőre felhúzni.

 

A lehi buszvég.



Családias hangulat volt a buszon, sok jó emberrel, mert elég kis helyen elfértünk. Nem vagyok meggyőződve, hogy Isti arcán az a mosoly 100 %-ig őszinte volt.

 

Hatolunk a hágók felé. A buszra a sógor csak annyit mondana: "csúcsgíp".

 

Az első akadály a második nap reggel 6 órakor, amit játszi könnyedséggel győztünk le röpke 7 óra alatt. A folyók meg voltak áradva a hirtelen jött eső miatt, a laza domboldal pedig az eső miatt még jobban fellazult, és lecsúszott az útra.

 

Itt csak egy kisautónyi szikla esett az útra, amit kifúrtak és fölrobbantottak, ez 1-2 óra alatt megvolt. Csak úgy röpült az idő.



Zsófi itt még nem tudja, hogy még közel sincs vége a napnak.

 

Érdemes megfigyelni az "út" "minőségét". Isti és Zsófi (aki itt már sejt valamit) királyi bánásmódban részesülnek.


A 2 napos utazásból 3 nap lett, de nem bántuk meg. Jobb oldalon az egy gleccser.

 

Ladaki jányok viszik a téli tüzelőt és egy kis szottyost. /Kacs képe/ Szépek ezek a földszínek.

 

Ilyen patinás helyeken kajáltunk.

 

Padum, amikor megérkeztünk, éppen lógott az eső lába, ami itt azért ritka.

 

Kacs, Isti, Zsófi, Én. A magyarok már a spájzban vannak! Hátunk mögött a Zanszkár-völgy.

 

A zangalai palotaerőd



A bal fölső sarokban van Csoma szobája.



A Zanszkár-völgy.

 

A zangalai palotaerőd a zanglai király tulajdonában van és volt is mindig. Az érdekessége a királyi családnak, hogy fénykorában 4 falu fölött uralkodott, ami legjobb esetben is csak kb. 2000 embert jelenthetett, azonban egy német kutató visszavezette a király családfáját 1100 évre (igen, ezerszáz) visszamenőleg, így ez a világ egyik legrégibb dinasztiája.

Maga a palota a 16.-17. században épült, ezt a benne található szentélyben lévő szobrok korából következtették ki. A szobrok érdekessége, hogy hihetetlenül finom részleteket mutatnak, a festésnél használ színek is nagyon harmonikusak, egyedülálló ezen a vidéken.

Az épületen látszik, hogy több szakaszban épült, ezek a falak minőségén figyelhetőek meg. A legjobban, a nyugati oldalon gyönyörűen rakott kő erős kontrasztot mutat a keleti oldalon lévő fallal.

A felújítási munkákat 2008-ban kezdték meg Balázsék, egy kicsi, de annál lelkesebb csapattal. Előtte 2007-ben egy biciklitúra keretében jutott el ide, mint tudatos turista (fölhívnám a figyelmet a gyönyörű és nem kevésbé szellemes alliterációra).  Ekkor pár skiccet készített, majd 2008-ban a legszükségesebb statikai helyreállításokat végezték el. Az egész építkezést megtámogatta egy okos és folyamatosan fejlődő marketingháttérrel, hogy legyen miből finanszírozni a kiadásokat. 2009-ben már kicsit nagyobb csoporttal jött vissza, de az igazi előrelépés a 2010-es év volt, közel 40 önkéntessel. Volt, hogy 16 magyar melózott a palotában, tánctanártól kezdve, hippi doboson át, delhi egyetemistán keresztül, 60 feletti turistákig, szóval fajjin kis társaság volt kint.

 

A munkanapunk úgy nézett ki, hogy 8-kor volt reggeli, ami helyi családdal közösen zajlott, csakúgy, mint a vacsora. Majd fölmentünk a hegyre, a palotához, ami egy jó 20 perces séta volt, és olyan 10-kor kezdődött az érdemi munka. 1-től 2-ig volt ebédszünet, ilyenkor maggilevest főztünk, és ipari mennyiségű kekszet ettünk meg teával, aztán dolgoztunk tovább 5-ig.

A munka főleg fizikai munka volt: gyártottunk vályogtéglát, aztán azokat húztuk föl a tetőre, de bontottunk kőfalat, és építettünk is, csináltunk födémet, és cipeltünk gerendákat a faluból a palotába.

 

Hungaropannon népi nemzeti különítmény Zanglában.

 

Kőfalat bontunk Kacsóval.



Mindenki megtalálta a nekivaló munkát. Mi bontottunk falat, építettünk falat. Bontottunk födémet, építettünk födémet, Maris meg jólfest.



Halo. Helyiek mennek haza a melóból.



De ilyen is volt.



Az első közös kirándulásunk, egy nem mindennapi járdán indult. Alattunk kellemes 50 méter, ha valaki megcsúszik még van ideje nézelődni, mielőtt leér.



A palota madártávlatból. A délnyugati oldalon már épül az új fal.



És a falu. A gyökérstruktúrájú öntözőcsatornák adnak ilyen mintázatot a tájnak.



A csapat: Sanyi, Isti, Zsófi, Maris, Kacs, Olgi, Balázs én meg fotózok.



A Doksza - itt vannak az állatok a nyári időszakban aratásig, és a Mala Karca, ami a régi királyi vár volt még egy folyóvölgyben, egy tűsziklára épült.

 

Intermezzo: Az éghajlat Ladakban

Magashegyi sivatagos. Évi 3-4 nap esik, ezért nagyon nagy por van. Zanglában szinte perces pontossággal délután négykor föltámadt a szél, és vitte a port, amikor falat bontottunk akkor ez elég kellemetlen volt, be voltunk öltözve, mint a buckalakók. Az utóbbi 20-25 évben azonban megnőtt az esős napok száma, a monszun egyre följebb húzódik a Himalájába, az utat elzáró sárlavina is ennek volt köszönhető.

 

A legkiálhatatlanabb munka a vályogtégla anyagának keverése. A vályogot kint kalaknak hívják, és ha szigorúan vesszük, akkor nem is vályog csak sár. A vályogban ugyanis homok, agyag és törek (pelyva, szalma, széna) van. Az itten anyag meg csak az épület mellett közvetlenül megtalálható főleg agyagos porból készült. Néha hozzájutottunk egy kis dohos pumához (ez a széna ladakiul), ami már nem volt jó az állatoknak, és akkor egy kicsit jobb anyagot tudtunk csinálni. A metódus a következő volt. összekotorni a port, csinálni a közepébe egy lyukat, vizet önteni bele, belerakni a port, ezt párszor megismételni, majd lapáttal átforgatni, csákánnyal kavarni, ütögetni, amíg jó kis sár nem lesz belőle. Ezt a sarat formákba raktuk, jól megtapostuk, és kész a tégla. Forma lehúz, tégla szárad pár napot, megforgattuk, és már mehet is a falba.

 

A munka helyi mesterek segítségével folyt. A kőműves az volt, akinek volt egy kőműveskanala és egy kalapácsa. Nem sok mindent kell itt tudni egy kőművesnek, legalábbis ezt hittem, amíg el nem kezdtünk Kacsóval kőfalat rakni. Kőfalat rakni ugyanis nehéz. Kőfalat rakni csak nyugodt, kiegyensúlyozott, megfelelő lelki egyensúllyal rendelkező emberek kezdjenek. Én gyorsan otthagytam ezt a melót, így Kacsó nyugodtan tudott foglalkozni vele 2-3 napot. A végén már kevésbé nyugodtan, de szerencsére, akkor már éppen indultunk haza. Az eredmény: 1m2 fal/nap/1 Kacsó.

 

Egy hónap meló elég rendesen kivesz az emberből. Dolgozni is meg kell tanulni. Mi majd megmutassuk mi a magyarok istene! Ezzel mentünk oda, de egy hónap után már a gondolat is fárasztó volt, hogy föl kell mászni a palotához. Föl kell venni a ritmust, nyugodtan kell dolgozni, nyugodtan kell élni, tilos idegeskedni, tilos sietni, tilos sürgetni. Van az a mondás, hogy ha Rómában jársz, viselkedj úgy, mint egy római. Ha pedig Ladakban jársz, viselkedj úgy, mint egy ladaki. Ebben volt nagyon jó Csoma, szerették is mindenhol. Mi fiatalos hévvel ugrottunk neki a munkának, fejjel mentünk a falnak, csak megremegett, de nem dőlt le.

 

Ehhez hozzájárult a kaja is.

 

Intermezzo: A ladaki konyha

Visszatekintés a múltba: „Balázs és milyen a kaja?” „Hát kevés dologból főznek, de változatosan.”

A valóság: Kevés dologból főznek, de nem változatosan, ellenben azt sem fűszerezik meg, de amit igen, azt meg inkább nem kéne. A teájuk fantasztikusan jó.

Reggel: 8:00. Többnyire valamilyen főtt káposzta, kicsit csípősen, mellé ladaki kenyér.

Intermezzo az intermezzóban: Amikor megérkeztünk Lehbe, akkor mi ladaki kaját akartunk, mert mi nem leszünk hülye turisták, azt esszük, ami ott van, és kész. Végül is hülye turisták voltunk, de a szándék megvolt. Szóval ladaki kenyeret ettünk. Kétféle ladaki kenyér volt Zanglában: ladaki kenyér no.1 – akkora, mint egy palacsinta, és leginkább a maceszra hasonlít: víz, árpaliszt, amit egy lapos kövön, petróleummal begyújtott száraz jakszar fölött sütött a házigazdánk felesége. Jellemzés. kissé száraz, de legalább ízetlen.

ladaki kenyér no.2 – ugyan akkora, csak vastagabb, a külseje száraz, ellenben a belseje nem sül át rendesen, viszont ízetlen.

Van még levesük, amit tukpának neveznek, olyasmi, mint a parasztcsorba, belefőznek mindent, zöldséget, tésztát, még rántottát is szoktak a tetejére rakni. Ez nem rossz.

Van még pár kaja, de azokat inkább képekkel.

A ladaki konyha legnagyobb hibája: a koriander. Ezt a fűszernövényt a magyar konyha is használja, azonban nem azt a részét, amit a ladaki. Megnéztem a növényhatározóba, mi is a koriander. A leírás valami ilyesmi volt: kaporra hasonlító, bűzös levelű növény, aminek a magját (ebben nem vagyok biztos) használják ételízesítésre. Innen nem nehéz kitalálni, igen, a levelét rakták mindenbe, állandó és indokolatlan mennyiségben, kicsire összevágva, hogy rohadt nehéz legyen kitúrni a tányér szélére.

Egyik kajálásnál egy kis kőmozsárba hoztak valamilyen mártást, nagyon jól nézett ki, már raktam volna a tányéromra, mikor szólt Kacsó, hogy az nekem nem lesz jó, de mondom jó lesz, mert jól néz ki. Tömény, összezúzott korianderlevél volt, és nem volt jó.

Miből is főznek akkor? Rizs, árpa, bab, borsó, káposzta, krumpli, retek, répa, és kb. ennyi. Ezt variálják. A gasztronómia csúcsa számomra a babos rizs volt. Húst csak alig esznek. Egyszer kedveskedni akart nekünk a házigazdánk és hozott húst, na most azok olyan részei voltak a kecskének, amit biológiakönyvben sem talál meg az ember, szóval jobb ha a vegetáriánus kajánál marad Ladakban az ember. Kiegészítem: nyáron vegetáriánusok, télen húsevők, mikor mi van.

A vége felé vettünk a városban tojást, tonhalkonzervet (félelmetes minőségűt), de rendes kaja kellett.

Pia is van. Árpasör. Pilzenről nem is hallottak. Egy hordó víz, belevágni egy kanna árpát, hagyni megbugyvadni, kész a sör. Olyan, mint a savanyúkáposzta leve, a színe is olyan, az íze is. Amikor vendégségben voltunk, ott ittunk, kis pohárkákba kaptuk, az asszonyok töltötték újra jakvajjal kikent szájú kancsókból. És van árpapálinka is, amit a tenyerünkből ittunk, ez érzésre olyan 20 % körüli vízszínű és ízű ital, olyan semmilyen, de ez van.



A 2. közös kirándulásunk a Szani-fesztiválra. Ezek a fesztiválok a búcsú és a busójárás keverékei. Itt éppen egy platón csapatunk.



A szani szent tó, ahol pisztrángok laktak. Itt eljátszottunk kicsit a gondolattal, hogy milyenek lennének ezek a pisztrángok paprikás lisztben. Érdekes volt, hogy a tóban kis buzgárok voltak, ahol tört föl a víz. Maga a fesztivál egy "májusfa" állítással kezdődött.

 

Zavartak a turisták. Én is fotóztam, de ezek az alakok zavartak. Egy busó pénzt kunyerál, és cserébe ad árpasört. Tőlem nem akarta elvenni az 1 rúpiást, az kevés volt neki, de hát nem erőszak a disznótor.



Ez az egyik legrégebbi kolostor, a maszkok is több száz évesek.



Vannak ott is szép arcok, csak a nap és az állandó szél miatt az emberek gyorsan öregednek.

 

A visszautunk sem volt egyszerű. Ladak éghajlata magashegyi sivatagos, azaz évi pár nap esik, vagy hullik valamilyen csapadék. Azonban az utóbbi években a monszun egyre inkább húzódik felfele a hegyekbe, ezért megnőtt az esős napok száma. Kb. két héttel a hazaindulásunk előtt is volt egy esőzés a fővárosban, aminek következtében egy sárlavina a város egy részét teljesen legyalulta. Este kaptuk meg a hírt, és Tamás (egy pécsi építészhallgató, aki nem katona) másnap reggel már nem volt ott, gyalog nyomott le egy 7-8 napos túrát 5 nap alatt, hogy elérje a Delhiben a gépét. Megszűnt a mobilszolgáltatás is pár napra. És sok külföldi bepánikolt, főleg a franciák, hogy mentse ki őket a francia állam, amikor meg nem tette, cikkeket írtak, hogy cserbenhagyták őket. Gyökerek. Nekünk még volt időnk, meg különben is az istenhátamögött voltunk, nem volt mitől tartani. A tapasztalat azt mutatta, hogy a dolgok megoldódnak, szóval sokat nem izgultunk. Valahogy föl sem merült, hogy az ismerőseinknek bajuk eshetett, természetesnek tűnt, hogy a magyaroknak bajuk nem lehet.

 

Hazafele busz helyett dzsippel mentünk. Nem volt busz, csak ígéret, hogy lesz. Végül egy viszonylag olcsó kocsit sikerült kifognunk egész Lehig, és szerencsénkre a kargili taxismaffiával sem volt gondunk. Két nap alatt hazaértünk, a sofőrünk egy fiatal, de ügyes, és egyben bátor gyerek volt. Kargilban aludtunk, aznap este volt a ramadán első napja, és a sok muszlim ideges volt az egész napos koplalás miatt, de végül sikerült kaját szereznünk és szállást is komoly alkudozás árán.

 

Visszaértünk Lehbe, és kezdetét vette az, amit mindenkinek javaslok, hogy kerüljön el. Először is, egyből elkezdtünk kajálni, cigizni, kávézni, és másnapra kidőltünk. Estefele tudtam csak magam összeszedni, teljesen legyengültem. A terv az volt, hogy megmásszuk a Stok Kangri nevű csúcsot, ami kb. 6200 méter magas, de teljesen legyengülve ez nem lett volna jó móka, szóval kénytelenek voltunk offolni, helyette Kacsóval néztük végig a környék összes, de tényleg összes bazárosát, hogy az egy pár tökéletes jegygyűrűt megtaláljuk. Ezen kívül alkudoztunk mindenféle sálakra, miközben még pénzünk sem volt, szóval ne vásárolni menjetek Ladakba, a legtöbb szemetet különben is Nepálból hozzák be. Meg ennyi műkincs a világon nincs, mint amennyit itt évente eladnak.

Erre a hibára majd egy hét elteltével jöttünk rá, és akkor elhatároztuk, hogy felhagyunk ezzel a marhasággal, motrot béreltünk, és nekivágtunk a Nílus völgyének.

 

Még ezen túrák előtt egy napra béreltünk egy 350-es Bulletot, és megtanítottam Kacsót motorozni. Ennek ára volt: -1 fékkar, de megérte. Másnap elindultunk folyásnak fölfele, ekkor még csak egy motorral, 8 liter tartalék benzinnel, tartalék gumibelsővel, néhány szerszámmal, meg hálózsákokkal, sátorral, kajával, vízzel. Ha bárhol elakadunk simán kibírtunk volna ott pár napot gond nélkül. Aztán rájöttünk, hogy ez közel sem a világ vége, és egy kicsit túlbiztosítottuk magunkat, és emellett valami hihetetlen szerencsénk is volt, mert az égvilágon semmi bajunk nem esett, valaki vigyázott ránk. De erről majd később.

 

Az Élet Császára személyesen. Érdemes megfigyelni az első felni indiai néplélekbél merített ornamentikus formáját.

2 komment

Címkék: india himalája csoma ladak

Haza Kölnből

2011.04.02. 22:58 Capa

Köln mögöttem. Március 1-én jöttem haza. 16-án lett volna még egy előadásom, amire nem mentem vissza, ennek ellenére nagyon nyugodtan engedtem el azt az 5 kreditet, amit ért volna. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy egy igen jelentéktelen 5 hónapot sikerült eltöltenem ott. Az utazások, amiket elterveztem nem jöttek össze, és belesüllyedtem egyfajta nihilbe. Azt hiszem honvágyam is volt, de nem olyan égető, hanem inkább egyfajta nyugodt folyamatos nyomásra hasonlító. Aztán végre eljött a hazaindulás, két 30 kilós csomagban hazaküldtem mindenemet. Vonattal mentem. De még visszatérve az egyetemre, a tervezési tárgyaim jók lettek. Ez egy akadálymentes nyaralót, és egy norvég katedrálist foglal magába.

 

Intermezzo: A német építészet

Gyász, amit láttam. A velem egy csoportba tartozó egyik tervét láttam, olyasmi volt, mint egy mezőterv, olyan renderekkel, mint amikor valaki az archicad modellezést most kezdi el.

A németek nem terveznek, hanem megoldanak egy feladatot. Hiányzik a lélek a tervekből, de hőtechnikailag biztos korrektek és megfelelnek az iso 9001-es szabványnak. Kivétel itt is van. A prezentáció nagyobb hangsúlyt kap, mint nálunk, és olyan infrastruktúra áll mögöttük, ami itt még egy darabig nem lesz: vágóplotterek, jól megoldott (de nem túl objektív) nyomtatási rendszer, komoly géptermek, lézervágók, komoly műhelyek, szóval, ami egy terv jó előadásához, eladásához kell. Az ottani karon is megvan a berögződött stílus, de az itteni terveknek a feldolgozása is finomabb.

De hát mindenki másban jó.

 

Tehát vonatoztam. Köln-Berlin-Prága-Brün-Pozsony. Prágában lekéstem a vonatom, ezért bementem a városba, ott mászkáltam két órát, süttettem magam a tavaszi napsütésben, délután pedig már otthon is voltam. Hiányzott a család, a műhely, a Város.

 

Most melózok, ingyen, de jó lesz ez, mert az itt elveszett pénz majd visszajön valahol máshol.

Most táncolok, örömből. Már régóta akartam, de most megvolt az utolsó lökés.

Most focizok, mert hiányzott már nagyon.

Most (is) biciklizek.

 

Kezdek időben feküdni, és jól bírom a piát.

Szóval valami lesz.

Szólj hozzá!

Címkék: budapest munka tánc köln

Egy román hőerőmű és a szerelem

2011.04.02. 22:42 Capa

Párhuzam egy román hőerőmű és a szerelem között

 

Több éves hagyomány az esztergomi ferences gimnáziumban, hogy minden osztály 11.-ben Erdélybe megy egy hétre. Ez a nemzeti nevelés, és történelmi tanítás mellett egy jelentős mennyiségű minőségi szilvapálinka elfogyasztását is jelenti. Az egy hetes utazás egy elég intenzív élmény, egyfajta ízelítő, hogy aztán az ember visszamenjen, olyan, mint az egyetem egy szakmában (talán az orvosit kivéve). Útban valamelyik látnivaló fele egy hőerőmű mellett haladtunk el, pontosabban két hőerőmű mellett, és ez a lényeg. A két hőerőmű egymás mellett helyezkedett el, és teljesen azonos volt, annyi különbséggel, hogy az egyik leégett. Miért építenek egy leégett hőerőmű mellé közvetlenül egy másikat? Nyilván szükség volt rá, és az út másik oldalán egy csomó üvegház volt, amiket az erőművek veszteséghőjével fűtöttek, de ez a jelen esetben nem releváns. A lényeg tulajdonképpen a hozzáállásban volt. Ugyanis a régi hőerőművet nem bontották el, hanem meghagyták az új mellett, ez így egyszerűbb és gazdaságosabb volt, hiszen hely volt bőven, az esztétika pedig abban az időben nem sok mindenkit érdekelt.

A párhuzam a következő: egyszerűbb egy teljesen új dolgot (épület, kapcsolat, akármi) létrehozni, mint a régit megjavítani. Ez persze csúsztatás. Hiszen biztos minden kapcsolatban vannak második esélyek, próbálkozások a dolgok helyrehozatalára, egy hőerőmű meg csak egy hőerőmű. De valahogy más téren is ezt látom, hiszen, mint a tárgyak, az emberek is eldobhatóak lettek, olyan értelemben, hogy a felgyorsult élettel, mintha az érzelmek változása is felgyorsult volna. Egy kapcsolatból ki, jöhet a következő, de előtte még egy rövidke sexkúra, csak, hogy helyreállítsa az önbecsülést… Pontosabban a kor ezt diktálja nekünk, de az emberi lélek nem alkalmas erre, a lélek evolúciója nem követi ezeket a változásokat, vagy csak lassan, és a lelki tájképben a kiégett hőerőmű jó sokáig ott fog feketélleni az új mellett.

A párhuzam ott is sántít, hogy erős gazdasági érdekek vannak jelen egy ilyen esetben.

Szeretem megjavítani azt, ami rossz, ez a gépeknél egyszerű. És nem látom értelmét, hogy mindenből föltétlenül újat vegyünk. Nem akarom lecserélni a tévét otthon egy plazmatévére, csak mert másnak is az van, nem veszek új biciklit, mert azok csak lélektelen tárgyak, és ha valamit meg tudok javítani, akkor azt megteszem, vagy legalábbis megpróbálom. Ez gyakran nem egyszerű, hiszen rá kell jönni a hibára, ki kell találni a megoldást, és meg kell csinálni. Olyan is volt, hogy valamihez előbb le kell gyártani egy szerszámot, amivel le lehet gyártani egy másikat, ami már alkalmas a speciális feladat megoldásához. Ez időigényes, és gyakran szöszölős, az idegek játéka. Olyan is van, hogy valamit hagyni kell, aludni rá egyet, és kipihente folytatni.

         Hiszem, hogy a problémák megoldhatóak. A probléma szó jelentése nem gond, hanem kérdés. Vilmos testvér azt szokta mondani, hogy a jó kérdés az már 3-as, vagyis a fele.

Szólj hozzá!

Címkék: szerelem párhuzam intermezzo magna román hőerőmű

Straßenkunst

2011.02.20. 01:33 Capa

A napokban a vasút mellett indultam útnak nyugat felé biciklivel. Az első hónapban, mikor Sindorfban laktam, minden nap erre jöttem be a városba. Sok érdekes, szakadt helyet láttam a vonatból, és most már egy részét közelről is.

Ezen a részen az amerikaias kertváros keveredik a német mentalitással, amit talán egy szóban lehetne a legjobban összefoglalni, ugyanabban a szóban, ami az egész egyetemre és az itteni tanítási módszerre jellemző: günstig. Amikor beírom ezt a szót a netes fordítókba, a következő eredményt adja ki: olcsó, kedvező, előnyős. A pontos fordítás ebben az esetben viszont inkább: megérős, megfelelő ár-érték arányú. Ez a kertváros esetében a beépítés sűrűségében nyilvánul meg. Nagyon szeretik az ikerházakat, egy falat meg lehet spórolni. A kertek ép akkorák, hogy a kutyát és a gyereket is nyugodtan ki lehet engedni, egyik sem fog elveszni, és a szombat délutáni fűnyírás sem fog sokat kivenni az emberből, ellenben mégis van egy kis zöld. Szóval günstig. De a kertváros már ad egy kis lehetőséget apának a fűnyírás előtti/utáni flexxelésre, már felgyűlik itt-ott a szemét, de még nem a -mindig emlegetett- közép-kelet európai „ne dobd ki, jó lesz ez még valamire” szemlélet uralkodik. Szumma-szummárum: tiszta udvar, rendes ház.

Az egyetemi szellem is hasonló. Konkrét példán bemutatva, amikor egy teljes belmagasságú kápolnát (ez itt 20 méter, szóval nem picsafüst) kápolnát terveztem, akkor a konzulens előkapta a számológépet, alaprajz x magasság = légköbméterek x 1m3 épület átlagos kivitelezési költsége = 225000 euró költség fölöslegesen. Ez a szemlélet kőkeményen vágott pofán Londonban is, a kis kirándulásunk alatt, amikor meglátogattunk egy építészirodát. Ott is az iroda bemutatásának nagy része a költséghatékonyságról szólt. Sokat gondolkodtam ezen, hiszen nálunk nem nagyon foglalkoznak a költséghatékonysággal ez egyetemen, csak a felszínét karcolgatjuk nagy ritkán. Konklúziót nem nagyon tudtam levonni, alapvetően két lehetőség van azonban. Az első, hogy eddig álomvilágban éltünk, és ez is busines, mese nincs, pénz beszél, kutya ugat. A második, hogy egy katedrálisnál lehet, hogy nem a költséghatékonyság az egyedüli szempont, hiszen ez nem csak egy épület, ez Isten háza. A megoldás valahol a kettő között látszik járhatónak, olcsón jót tervezni. Azonban fontosabbnak tartom –és ez egyre inkább differenciálódott és specifikálódott világban nem is hülyeség–, hogy az építész szabadon gondolkodjon. Szabadon gondolkodjon, de mindamellett mérnökiesen is. Hiszen a marhaságokat sem igazolhatjuk a „szabad szellemmel”. Ezek mellett nem szabad elfelednünk, hogy közösségnek építünk, nem szobrokat, de nem is gépeket.

Egy párhuzam lehet a kerékpár építés, számomra egy bicikli akkor szép, ha messzemenőkig arra szolgál, amire készítették, minden más giccs és fölösleges. Ugyanez vonatkozik az építészetre is, azzal a plusszal, hogy itt az esztétikum és a lelki többlet is elvárás kell, hogy legyen, de ezeket nem lehet számokkal kifejezni, vagy műszerekkel megmérni. Az egyetemen éppen ezért nem szabad kiirtani ilyen szemlélettel ezt a többletre való törekvést, ezért kell jártasnak lenni a művészetekben, az irodalomban, hogy megfelelően tudjunk reagálni a világ változásaira és elvárásaira, a helyre és az emberekre, akiknek tervezünk. Az építész szolga, a közösség szolgája.

 

Wem gehört die Welt?

 

A Fahrradmesse Köln 2011 reklámja, szerte a városban zöldre festett biciklikkel hirdetik az eseményt. Ennek a biciklinek a váza majdnem tökéletes alanya lenne a következő projektjeim egyikének.

 

R2D2-ra emlékeztető mohamedán mecset és kulturális központ. Ez lesz Németország vége, csak még nem tudják, nem úgy, mint a svájciak.

 

A zsidók is képviseltetik magukat a társadalom és a művészet minden rétegében.

 

Még egy kis zsidó reklám. A jobb oldal bal oldalán pedig egy bal oldali török plakát, nem tudom mit akarnak még mindig a kommunizmustól, mikor az már egyszer besült, ha meg annyira ragaszkodnak hozzá, akkor talán be kellene zárniuk a kioskokat és az autókereskedéseket, hátha az állam nyit nekik. Jobb oldalon free Tibet és Gaza után a múmiák is szeretnének egy kis szabadságot (vagy valaki ingyen múmiát akar).

 

Az aluljáró kincsei, ahol a street art virágzik. (Bár ez valószínűleg legális, de azért szép.)

 

Simeon meg unalmában kifestette az oszlopokat.

 

Neustart.

 

A mátrix.

 

Emese és klasszikus trógerkedések a vasút mellett.

 

A predator már a spájzban van.

 

Jobbon egy rétegelt ragasztott fa tartó, balon egy tip-top kis felújítás, kedvemre valóak ezek a régi tégla ipari épületek felújításai.

 

Zárszóként néhány érdekes házikó.

Szólj hozzá!

Címkék: street art köln straßenkunst

Sogenannte 01

2011.02.11. 17:14 Capa

A cím az új rovatra utal, és egyben finom utalás, hogy emberek vagyunk, és néha hibákat követünk el. Hiszen az emberiség legnagyobb bűne a butaság és a lustaság. Azonban a legnagyobb hibaszázalékot a buta, ám korántsem lusta embereknek köszönhetjük, de ez jelen esetben mellékszál.

Az alábbi válogatás nagyrészt a telefonomban gyűlt, amit nemrég sikerült a gépemre átfejteni. Szóval gyönyörködjünk.

 

Nem célom a kedves olvasót kapásból mély vízbe dobni, ezért egy fogyasztás-pszihológiai csavarra hívnám föl először a figyelmet. A daraboltananász konzerv olcsóbb, mint az ananász karikákat tartalmazó konzerv. Ennek két oka van, az egyik, hogy jobban néz ki, a másik, hogy a darabolt ananász előállítása kisebb veszteséggel jár. Namármost a fenti készítmény 30 centtel olcsóbb, mint az egész karikás konzerv, ezért ezt vettem, azonban benne tökéletes karikák voltak csak földarabolva, mert kifizeted a karikák árát paraszt, ha megdöglesz is (vagy ha csak simán olyan kell). Namost ha figyelembe vesszük, hogy ennek az előállítása többe kerül, a veszteség nagyobb, és még föl is kell vágni (és ez minden egymilliomodik konzervnél plusz egy dollár), akkor valahol hiba van, vagy csak olcsóbb egy géppel dolgozni, az ananász meg úgyis bagóért van. Mindezek mellett a jelentéktelen információk mellett az ananász kiváló immunerősítő.

 

A következő gasztronómiai telitalálat igazi nagyvilági emberek számára készült. Most már nincs olyan, hogy pezsgőzni akarok, de csak egy pohárral az íze miatt, és nem tehetem meg, mert itt van a 2 dl-es dobozos pezsgő, a zacskós feles után ez egy igazi minőségi ugrás. Vagy ha repülőn utazol szilveszterkor keletről nyugatra, és óránként éred el az éjfeleket a különböző időzónákban, nos, akkor akár 24 féle pezsgőt is kipróbálhatsz (és 4,8 liter pezsgő után már az sem fog zavarni, hogy közben visszaértél oda, ahonnan indultál).

 

Felsőkategóriás számítástechnikai eszközök mindenkinek.

 

Makovecz forogna a sírjában, ha már nem élne, és ezt látná. A visegrádi sífelvonó deszkaburkolatának megóvása érdekében, helyi szakemberek speciális bitumenes lemez burkolattal látták el az épületet. 

 

A film készítői több helyszínt is megvizsgáltak, de végül nem a budapesti mellett döntöttek.

 

Vallási alapon helyénmaradó salakblokk egy építkezésen. Azóta zarándokhely.

 

Magyarország ismét bekerült a Guiness rekordok könyvébe. A Kálvin-téren sikerült a világ legalacsonyabb mászófalát előállítani, a gyorsasági rekordot T. Szabóné Balogh Marika nyugdíjas eladónő tartja, aki az útvonalat 0,00 másodperc alatt abszolválta. Gratulálunk!

 

Az árpád hídi buszvég innovációs atomcsapása, a nyugat már csak egy karnyújtásnyira van.

 

Ellentmondások a karácsonyi vásáron Kölnben.

 

Fehér csajok és feka Rómeók. Ezt is perelni fogják, mint a Negrót?

 

A Munkaeszköz. Az Építész Kamara állítólag kötelezővé akarja tenni minden építkezésen a balesetek számának csökkentése érdekében.

Szólj hozzá!

Címkék: sogenannte scheisse 01

Köln street art

2011.02.07. 01:43 Capa

Igen, itt is van. Köln egy rohadt unalmas város különben, valahogy nem is város hangulata van. Jobban hasonlít egy faluhoz, aminek van egy szép főtere. Kölnben a belváros/óváros csak a város, de ez sem igazán. Természetesen van minden, ami egy városhoz kell, de még sem város. Van egy hatalmas katedrálisa, ott van mögötte a Ludvig múzeum, egész tetszetős tárlattal („A művészet puszta manipuláció!” – a múzeum a sznobok játszótere), van városházája, vannak régi lakóépületei, van vásártere és van állomása, de nem város, csak egy falu, ami összekapta magát egy kicsit. És ennek megfelelően az élet sem városias.

A minap beszélgettünk az erasmusos búcsúbulin pár emberrel, és az egyik szervező mondta, hogy ahol sok a napfény, ott nyitottabbak az emberek és, hogy a németek talán ezért zárkózottabbak.

Szóval Köln nem város. A street art városi műfaj.

Köln tiszta város (település), rendezett, persze ez is tele van mindenféle nációval, ami lehet jó is rossz, majd az idő dönti el, de azért nekem mindig vicces, ha egy kínai, vagy feka németül beszél.

Nemrég egy régebbi szakadt (ez hiányzott már) részen bicikliztem, és találtam pár falfirkát, és továbbhaladva néhány egész jót is, ebből jöjjön egy kis válogatás.

 

Még a legelején egy kis beet stílus, kötelező retro-kommersz, de jól mutat, meg fontos a hely is, ahol van, ez egy teljesen jelentéktelen ház oldalán van egy snellbahn megálló kijáratánál, ilyen helyre kell rakni az ilyen alkotásokat. A másikról az Állatfarm jutott eszembe.

 

Aztán itt a katolikus vonal, ami gondolom egy rajzverseny eredménye lehet, de azért nem mellőzi a politikai vonalat sem. És ha másért nem, hát földobja a környéket. Volt gyerek szekció és profi is, ahogy a rajzok minőségéből kitűnik, de az is lehet, hogy a kettő független egymástól.

 

Világbéke, elektromos autó, vagyis az olaj az ellenségünk.

 

Love answer helyett, make love, de azt mégsem írhatták. Meg písz jel, aminek a tartalmával szerintem nem voltak ezer százalékig tisztában.

 

Eleresztettek pár galambot.

 

Ne haragudj, mit mondtál?

 

És jön egy lazább vonal, amit valószínűleg befüfezve rajzoltak, aminek itt nagy divatja van. Lépten nyomon érezni a fűszagot a városban, mégha nincs is ott senki, de mintha nemrég ott lőttek volna el egy rakétát. Jön a majmok bolygója, mi butulunk el, vagy a majmok lesznek okosabbak, még nem sikrült kideríteni.

 

Alíz Csodaországban, gonosz szimbólumok, szabadkőműves motívumok és narancssárga Spongyabob.

 

Néhány nagy tag.

 

Free Gaza. Szó szerint lakókocsi.

 

És most jöjjön a klasszikus vonal, néha különösebb mondanivaló nélkül. Nagy kedvencem a stencilezés, 1 biten működik, egyszerű, gyors, mutat.

 

Krokodilus a táblán, és egy újabb szabadkőmíves kevésbé míves (muhaha), de annál érdekesebb alkotás az aluljáróban.

 

A végére maradt az igazi csemege. Ismét stencil, egyszerű, viszont stíles, mindenki azt gondol bele, amit akar. Ez a Rajna parton van, a deutzi oldalon, egy új, puccos lakópark előtt az aszfalton. Ezek a nyitva hagyott gondolatak a street art sava-borsa.

 

Ez valami hihetetlen. A legigényesebbek egyike. 

 

Az egész csak duma.

Szólj hozzá!

Címkék: street art köln

Szerb Antal: Utas és holdvilág

2011.01.18. 18:51 Capa

Viszi föl a hangsúlyt, exponenciálisan emelkedik a feszültség, majd elvágja és mindenki hazamegy. Az emberhalál előszobájában voltunk, és a tragédia, hogy életben maradt.

„…ismered az érzést? Az ember síkos járdán megy, és megcsúszik, az egyik lába kicsúszik alóla, és kezd hátraesni. Engem abban a pillanatban, amint elvesztettem az egyensúlyomat, hirtelen boldogság fog el. Persze csak egy pillanatig tart, azután hátrakapom automatikusan a lábam, visszanyerem az egyensúlyom, és örömmel konstatálom, hogy nem estem el. De egy pillanatig! Egy pillanatig hirtelen kioldódtam az egyensúly borzalmas törvényei alól, megszabadultam, röpülni kezdtem valami pusztító szabadságba… Ismered ezt?”

 

Az egyetlen, amit erről a könyvről írni tudok, hogy olvassátok.

Szólj hozzá!

Címkék: egyensúly szerb antal utas és holdvilág

Criminal Mass

2011.01.18. 18:04 Capa

Régóta bögyömben volt a dolog, de mostan a világra ontom a gondolataimat.

Rendszeres olvasója vagyok a http://fixedgearhungary.com oldalnak, ami gyakorlatilag a nagy gyerekek játszótere. Olyan ez, mint a 40 fölötti rockerek (mint Csoki bácsi) gyűjtőhelye, akik valahol érzik már, hogy nem királyak, de még mindig masszívan isznak. Csak itt a fétis nem a Rock n` Roll, hanem a fixi, azaz az örökhajtós kerékpár.

A gondolatmenetet az alábbi cikk, és az oldalon erre érkezett kommentek indították be.

„Kiemelt figyelmet fordít a kerékpárosok közlekedésbiztonságára az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) tavasztól. Nem lesz nehéz dolguk: nem csak a szabálytalanul biciklizőket büntethetik majd, hanem azokat is, akik biciklijén nincsen csengő vagy legalább két fényvisszaverő.”

Ez lett a legtöbbet kommentelt bejegyzés, a lényege, hogy fixire nem kell csengő, meg fék, meg prizma, mert akkor buzi vagy.

És jöttek a besorolható válaszok, hogy én nem állok meg a rendőrnek, mert az összes rendőr köcsög és hülye, meg különben is lehagyom, aztán vannak, akik a hőbölgőket nyugtatják, hogy a rendőrrel jó fejnek kell lenni, és akkor kölcsönkenyér visszajár, és a fogaggyisten is jó lesz. Aztán van egy másik csoport, a moszatszinten ostoba, aki ezt nem tudatosítja, hogy márpedig a fixiseket külön kell kezelni, mert csak, meg különben is, és aki nem az dögöjjön meg.

Szóval ebben a virtuális homokozóban egymás dobálták az emberek a körteformákkal, én meg néztem, és kezdtem magam kényelmetlenül érezni, hogy olvasom a sok szemetet.

Két dolog van: ha stílustiszta biciklit csinálsz, akkor vagy elmész egy velodromba tekerni, vagy meg vállald a következményét, ha utcán királykodsz vele. Vagy meg rakjál rá csengőt, meg prizmát, oszt tekerj, ha szeretsz biciklizni, akkor nem majomkodsz.

Namármost én nem komállom a rendőröket, hogy klasszikustól idézzek: „Ha megállít a rendőr a szar is vigyázba áll bennem, még ha nem is csináltam semmit.” (Kiss Ádám). Szóval eddig sok értelmét nem láttam ennek az intézménynek, Közép-Európában lakunk, itt a kiskapu a nagykapu, itt van fű alatt, itt van stika, és itt lehet okosba, ez a szép benne. Kicsit India jut eszembe róla, ott is minden volt, csak okossan kellett intézni.

Köztes megoldást választottam: sárvédő, csengő van és egy fényvisszaverős pánt is helyet kapott a nyeregcsövön, ezek kellenek, és kész, apelláta nincs, a saját közlekedésemet könnyítem meg vele.

A másik dolog, hogy a német rendőr szemében mi nem egy szopórolleren ülünk, hogy rajtunk szedjék be a testület költségvetési hiányát (így vagy úgy), hanem közlekedők, talán ezt hívják kultúrának, vagy erkölcsi tartásnak. Múltkor megálltak mellettem a pirosnál, és megkértek, hogy ne a járdán biciklizzek, hanem az úton, mert az az enyim is. Mindamellett a rendőr csaj jól nézett ki.

Szóval, kedves és szép rendőrlányokat a testületbe! Aki meg rendes bicikliutakért és hasonló biciklis szarságokért rinyál, az tegyen prizmát a küllőbe és kussoljon. Valamit valamiért.

Én szeretem a káoszt.

Szólj hozzá!

Címkék: rendőr fixi csengő prizma intermezzo magna criminal mass

VP

2011.01.03. 20:59 Capa

November 13. Szép napos idő, biciklis bolhapiac a Szimplában, Zsófinak kellene valami fékkar, meg első kerék. Ücsörgünk, sörözgetünk, közben szállingóznak az emberek, pakolják ki a kis vackaikat, valaki csak egy nyerget hoz, valaki komplett gépet. Vannak vázak is. És itt kezdődött minden. Mert megláttam egy narancssárga férfivázat, majdnem fekvősaru, jó hosszú, hogy lehessen spanolni a láncot. Az ára 4000. Eh. Sörözgettünk tovább. Aztán került egy pár fékkar 500-ért, egy vágott alu. dh kormány 1000-ért. Aztán hozzámkerült a váz is, mert már a megpillantástól fogva determinálva volt a dolog, csak még húztam egy kicsit. A vázon semmi jel nem volt, ellenben vakrozsda igen. (Mint később nem derült ki, azonban sejteni lehet, hogy a váz valószínűleg valamilyen magyar kerékpárkészítő műve a két háború közötti időszakból. Egy veterán kerékpáros oldalon láttam vázakat hasonló muffokkal, és a középcsapágyház tetején egy kis lyuk van, ami valószínűleg a csapágyak olajzására szolgált egykoron.) Ezekben a napokban épülgetett Zsófia is egy alaksorban a Nemzeti Múzeum mögött, az egyetlen olyan kerékpárboltos segítségével, aki akkor örül, ha olcsóbb dolgot ad el. Szóval Ferinél heftöltük össze a Zsófit, és amikor kölcsönadta a kontrás virsligumis országútiját, akkor már tudtam, hogy nekem is kell egy ilyen gép. Itt ugyan van egy kis ellentmondás: kontra – versenyváz, de városban mégis valami eszementül jól lehet vele csapatni. Olyan filigrán mint egy fixi, de mégis van egy hátsófék, ami ugyan jelzésértékű, hiszen a 23-as slickgumi 2cm2 találkozik az aszfalttal, de mégis van. Aki nem akarja magát fixivel megölni, az megteheti ilyen fajjin kis kontrás gépekkel is.

Ezután a Kölnben eltelt több mint egy hónap maga volt a kínszenvedés, mert fejben már réges-régen össze volt rakva a gép, és már szívem szerint felxxeltem volna, és olajban fürödtem volna könyékig, ahelyett, hogy egy német egyetemen bohóckodjak.

December 24-én tudatosan figyeltem arra, hogy ne menjek a műhely közelébe, mert az a nap a családé, de 25-én már kora délelőtt újra sikított a flex!

Még karácsony előtt bevásároltam Ferinél a boltban: első kerék, hátsó kerék kontrás aggyal, lánc, lánckerék, kontragyűrű, porvédő, stucnik, meg mindenféle apró bizbasz, ezen kívül Zsófi is kap egy másik kormányt, amivel jobban, kényelmesebben lehet városban hatolni. És a legjobb: egy eredeti régi bőr nyereg, egész jó állapotban.

 

Intermezzo: Hogyé a bőrnyergek?

Drágáért. A Csepel boltban 20 rugótól 65 rugóig voltak Brooks nyergek, az rendben van, hogy 100 éve készítenek nyergeket, és a legjobbakat, de az már egy jó bicikli ára. Szóval úgy döntöttem nem rabolok bankot és/vagy bicikliboltot hanem majd valahonnan netről kukázok egyet, és beugrott, hogy Ferinél voltak ilyen öreg nyergek, amikor megkérdeztem, húzta a száját, hogy hát azok már kiszáradtak, és nem jók. De jók. Amikor az ára felől érdeklődtem a nyeregnek, félve megkérdezte, hogy 500?, azaz ötszáz forint, nem 20000, és nem is 65000, hanem 500. Hidegvérrel rábólintottam, hogy legyen, és lett, és ennél jobb üzletet régen csináltam.

 

Honnan a név? A „patkány” egy stílus neve is. Motoroknál, autóknál egyaránt van, szakadt, igénytelen gépek. A készítési metódus a következő: veszel egy szép gépet, leflexxeled a festéket és teleaggatod mindenféle apró mütyürrel, majd vigyorogva, sörszagúan vezeted végig a 66-os úton. És minden táblába belelősz egyet.

Na ezt annyiban változtattam meg, hogy hagytam a vakrozsda okozta krátereket, és a cél egy mindennapi használatra alkalmas, műszakilag korrekt, de nem drága vackokból épített gép. Szóval ütni-vágni városban.

 

Szóval: 25-én flexxelés, 26-án is, 27-én rozsdamaró, és smirgli. Kicsivel később alap. Majd megint alap. Aztán 28-án szín, este lakk.

Majd ordenálé szilveszter Pesten, szürreálisan sok jó csajjal, ami olyan önbizalom bomba volt, ami az alkohol mellett nagyon tudja a májat növeszteni, és tejben-vajban füröszteni a lelket.

Elseje a gyomorsavé volt és a korhelylevesé, de másodikát már középcsapágyház behajtással és kormánycsapágy csésze beütéssel köszöntöttem.  

 

Nem írom le az egész folyamatot, a lényeg a lényeg, hogy összeállt a gép. Nem lett annyira patkány, mint eredetileg akartam, de így sem rossz, ellenben jó, de ez a képeken is látszik, hát nézzetek. Nézzetek és tekerjetek, mert tekerni jó, hiszen vidámságot hoz!

 

A narancssárga szépen kiaggya. Az eredeti színe is ilyen volt, az elképzelés meg fekete-narancssárga, de pl. a hátsó kerék költséghatékonyság miatt olyan, amilyen (nem rossz, csak ezüstszínű).

 

Csak a csillogás miatt. Az első villája nem saját, az a keresztfater padlásán találta öreg Favoritból van, kicsit görbe arrafele is, amerre nem kéne, meg rövidebb is, de a kontraanya éppen ráment.

 

A szín szép, a vakrozsda kráterei látszanak, ellenben a fújatós festék minősége gyász, könnyen lepattogzik.

 

Csapatás a határban tökön-babon keresztül, 23-as és 25-ös slickgumival tükörjégen. De jók voltak a fények, muszáj volt menni.

 

Steampunkos elemek. Van rajta egy rendes hatlapfejű 10-es anya is, nehogy valami rézbőrű azt higgye rá, hogy trombita, oszt megfújja.

 

Mélységélességes kép ez. A kormány egy öreg, defektes gumibelsőből vágott csíkkal van betekerve, a vázvédő és a láncvillavédő is ebből van, jó igényesen gyorskötözővel megfogva.

 

Ahol az ördög lakozik.

 

Csak úgy 01.

 

Csak úgy 02.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: bicikli városi patkány

Kelj föl és röhögj!

2010.12.19. 17:33 Capa

Kelj föl, és röhögj!

Egy link volt az egyik közösségi portálon, Litkai Gergely: Mesteremberek címmel, és eszembe jutott, hogy nem is nagyon ismerem ezt a figurát, pedig az új, magyar dumállós komédia születésénél már ott bábáskodott. Több videót lepörgettem, ezzel is elodázva az akadálymentes nyaraló és a norvég katedrális tervezését, de a pótcselekvésekről majd máskor. És a sok link között kidobott a jútúb egy interjút a Bödőccsel, ami valamikor a nyár elején lehetett. Egy viszonylag igényes műsor az M2-n, a címe Záróra. Már láttam több adást is, azok sem voltak rosszak, de ez a rész eléggé ambivalens érzéseket keltett bennem. A riporter kislány végig a politikára hegyezte ki az egészet, és úgy volt vele, mint én fiatalabb koromban a konzultációkon. Mindig rinyáltunk, hogy nincs meg a megfelelő mester-tanítvány viszony az egyetemen, túl sok a diák, nem lehet megfelelően átadni a tudást és a szemléletet. Ez a láthatatlan lustaság. Az, hogy erre rájöjjek egy jó mester kellett és egy kis idő. Ez az ellentmondás. A láthatatlan lustaság egy kicsit benne lakik minden emberben, de mint sok más, kicsi hazánkban ez is erősebb valahogy. A lényege, hogy nekünk vezető kell! Vezető, akire támaszkodhatunk, aki irányt mutat, aki megmondja mi a jó, és ha az ő tanácsait követjük, akkor a jövőnk boldog lesz és békés. Ez első pár évben én is ilyet kerestem, vagyis inkább az utolsó egyben nem kerestem ilyet. Aztán nem egész egy éve döbbentem rá, hogy az egyik legrosszabb konzulensem volt a legjobb. Klobuval egy értelmes konzultációnk nem volt, soha nem mondta, hogy ez jó vagy rossz, csak, hogy csináljam, aztán jó lesz, ha kérdeztem, akkor visszakérdezett.  Amit az egyetemen tanítanak, az csak minimális. Le Corbusier nem járt egyetemre, kikerülte azt a sok általánosítást és beidegződést, amit én már nem tudok, csak oldani egy kicsit. Fölállított pár pontot és tételt, amire mint tyukok a forró takonyra csaptak le a kiéhezett, bizonytalan építészek. Aztán az élete végén meggondolta magát, és megcsinálta a ronchampi kápolnát, mintha egy fuckot mutatott volna a birkáknak. Volt benne annyi bátorság, vagy annyira nem érdekelte őt, hogy a többiek mit gondolnak, hogy szembefordult saját magával, és csinált valami teljesen újat, és tette mindezt úgy, hogy nem tagadta meg a múltját, csak azt mondta, hogy gyerekek én most egy ilyen kápolnát csinálok, mert ehhez van kedvem.

A főlényeg, hogy nincs egyértelműen jó megoldás!

Amikor egy szabadgondolkodású humoristát, aki objektívan szemléli (vagy legalábbis számunkra objektívan) a világot, erőnek erejével akar, egy nem is annyira buta riporter bekategorizálni, hogy no ő is volt itt nálunk, föltesszük a jobbközép, keresztényliberalista, neonácicionista dobozba, kipipáljuk oszt jöhet a következő. Az egész riport egy kicsit kínos volt, de Bödőcs valami angolos nagyvonalúsággal és nyugalommal próbált válaszolni, aztán szóba került Hofi is, hogy pályálya elején adott főleg riportokat, később már csak keveset. Ekkor jegyezte meg alig hallhatóan Bödőcs, hogy meg is bánta.

Amíg az ember fiatal, hajlamos fekete-fehéren látni a világot, amit áttranszformálhatunk olyan formába is, hogy szeretünk kategorizálni. A fiatal demokráciáknak, mint a mienk hasonló gyerekbetegségei vannak. Az ezen a téren fejlettebb országok, mint Svájc pedig unalmasak, de legalább nem engedtek mecsetet építeni. Nem is tudom mi lenne, ha okosak lennének az emberek, vagyis inkább bölcsek, és mindenki józan belátással tudna ítélni a dolgokban, de az ember gyarló. És ahhoz, hogy ebbe ne kopjunk bele, segít a humor, hogy egy újabb elcsépelt szólással éljek: Aki magán tud nevetni, egy életen keresztül jól fog szórakozni.

Tanulság, edukáljuk magunkat, szélesítsük a látókörünket, nekem is megmondta egy angol csaj, hogy nem vagyok well educated.

Okosodjunk, röhögjünk!

Szólj hozzá!

Címkék: bödőcs le corbusier okosodj röhögj láthatatlan lustaság

Drog, sex, szalsza

2010.12.16. 14:40 Capa

isten városa - cidade de deus 

Valamikor régen láttam a filmet, lehet még a Frankában a filmklubban, és nemrég valami miatt eszembe jutott. Egyből jeleztem is a díleremnek, hogy de most azonnal, vagy valamikor máskor, de küldje el nekem. Emlékeztem, hogy jó film, drámaian bemutat néhány bűnözi életpályát, lövöldöznek benne, van egy kis mondanivalója, de nem.

Kapásból olyan snittel indul, ami nem a drámai hatást erősíti. Az egészben ott az élet jó vastagon, és már az első percekben megcsap egy kis finom irónia, ami aztán végig megmarad az egész filmben. És a stílus, a maga szakadt gettó módján, de ott van egész végig. Amikor Hajas keresztüllövi a labdát, majd jön valami latin muzsika.

Nem ítélkeznek a filmben, nincs jó meg rossz, csak vannak emberek, akik ott élnek. Drog, sex, szamba! Az emberélet sokat nem ér, szinte mindenki lelő valakit, a kedves bűnözők mind arccal a porban végzik, és többnyire mindegyiket hátba lövik. „Lelőtted a környék legkedvesebb gengszterét.” És már megy is a golyó a gyomorba. Ennek ellenére nem érezni hentelésnek a filmet, valahogy természetes, hogy ez ilyen.

A főhős egy fotós feka srác, akinek az életén keresztül követhetjük végig a filmet. Nem bűnöző, de ő is a gettóból származik, és a film nem követi el azt a hibát, hogy egyértelműen pontot tesz az életére. Nem zárja le, hogy akkor most te jó vagy, mert nem lövöldözöl, és ez most valahogy majd kifizetődik a jövőben, de azért érezni hagyja.

Már mondtam, hogy a vágások mesteriek, egy erős lineáris vonal halad végig a filmen, ami a fótós kölök élete. De a film mégsem lineáris, hiszen rengeteg utalás van a múltra, ugrál az időben, történeteket mutat be. „Ő a Törpe, de még nem jött el az ő ideje.”

 

Kőkemény vidám naturalista film. Érdemes.

Szólj hozzá!

Címkék: film érdemes cidade de deus isten városa

London 5

2010.12.15. 00:27 Capa


 

Rémlik? London Expedíció? Royal és Ferike? „Fine hungarian suasage! What a fuck I suppose to do whit this shit?” Különben mindegy is.

A lengyelek mondták, hogy a Technikal English óra keretében mennek 5 napra 190 euróért, és maradt még hely, ha akarok, akkor menjek. Hát mentem. A belépők nem voltak ugyan benne, és egy valag pénzt benyelt még az út, de talán megérte. Azért csak talán, mert elég ambivalens érzésekkel jöttem haza, de ez nem London hibája. Összesen 18-an voltunk, vonattal mentünk. Köln-Brüsszel- Lille Europe-London és vissza. Csütörtök reggel mentünk, hétfő este jöttünk meg. A köztes idő nem érdekes, megnéztük amit meg kell, ettem fish&chipset, ittam angol sört.

 

Intermezzo: az angol sör

Attól függ! A Foster`s az ottan Kőbányai lehet, finom. Van egy csomó másik, ami érdekes, kajához jó is, de Az utolsó szivar az Arabs szürkében jutott eszembe róla, amikor a rántotthalat ettem, akkor megkérdeztem a csajtól, hogy ez a hordó vége-e, de azt mondta nem, ez ilyen. Jófej volt, adott kóstolót, mielőtt nagyon mellémentem volna a sörrel, kipróbáltam érdekes volt, de részemről Csehország felé orientálódok. A jó keserű cseh sör azért fényévekkel veri a nagyarccal készített, pangott angol löttyöt. De így a hallal azért jó volt. Igen, amiről még nem volt szó, az árak, London drága. A sör is drága. A hostelhez tartozó kocsma olcsó volt, 2 font egy pint, az kb. fél liter. Ami igazán üt, az a kétpintes korsó, az már kiadja. Ezért nem érdemes odamenni.

 

A tanár, aki velünk jött, igazi angol tag. A tipikus angol akcentussal beszélt, mivel én a tv-ből nyertem ki azt a kis tudást, amivel rendelkezem, nem is nagyon értettem mit beszél. Kinézetre egy kulturáltabb alkoholistának saccoltam volna elsőre, de a kinézet csal, ami érdekes, hogy nagyon objektíven szemlélte az angol történelmet, és úgy általában a világot.

 

Az emberek sokat vásároltak, én vettem két kitűzőt másfél fontért, de egy csomó lovetta elment kajára piára. Sokan bicikliznek Londonban, örömmel konstatáltam, hogy fixiből is volt jópár, de nagyon szép egysebességes gépeket is láttam. És nagyon sok jó csajt is. Jó bringák vannak ottan, ennyi.

 

Összeválogattam pár képet, hangulati jelleggel, egyebet nem tudok mondani. Örültem, hogy hazajöttem, csoporttal soha többet nem, ez az öt nap lezabált.

A jobb oldali valami híres építészé, de a neve kiesett, mondjuk lehet neki is jobb így. A bal oldali sztorija, hogy szólt az egyik német gyerek, hogy milyen jó nézőpont, én meg mondtam neki, hogy akkor fotózza le, itt a gépem, mégiscsak ő találta.

A London Museum, meg valami piac, ahol nem szórakoztak az előtetővel, kellett egy rátették, oszt csókolom.

Kis londoni ansichts.

Egy egész tűrhető kortárs ház, aminek semmi köze a baloldali irodához. Az ugyanis egy amerikai iroda londoni kihelyezettsége. 50 fővel dolgoznak egy átalakított tűzoltólaktanyában. Érdekes volt, vérprofik voltak. De az egész a profitra volt kihegyezve, és ez kicsit kiábrándító volt. Vagy én éltem álomvilágban eddig, vagy nagyon el van baszva valami. Különben  mindkettő igaz, mert valamiből meg kell élni, és ha olyan házat tudok csinálni, ami olcsó és jó, akkor az fasza. Egyensúly! Végig tud menni egyenesen ezen a vonalon?

Put the lights on!

A neobrutalista Royal National Theatre of London. És Asia (ejtsd Asa) a lengyel csajt napfényt köp valami szoborra.

Foster városházája (hi-tech - low-energy), de így élőben nem mutat túl szépet, és egy újabb példa a neobrutalizmusra London híres hídja mellett, aminek nem tudom a nevét.

Desig Museum. Ó áhított minimalizmus!

Alapművek. Hogyan csinájjá művészetet és házat.

Egy utca, az angol álom, lassan ébredeznek. Globe Theatre London.


Tate Modern, önkifejezés, not nobilitas erekciós központ, és itt-ott néhány értékes dolog.

Az viszont tény, hogy lenyűgöző belső terei vannak, de lehet csak a méretek miatt, meg ezek a felújított gyárépületek a gyengéim. Balon 1 000 000 kézzel festett porcelán napraforgómag, ami isten-tudja mit jelent. (a honlapjukon biztos fönt van)

 

Na és most jön, hogy miért is érdekes figura Simon, a tanár aki az utat szervezte. A vérbeli brittség: demokráci és objektivitás. Amikor ő is leidiótázza a sisakos majmot, vagy a hősként beállított sirályfososfejű kalandort: Sir Henry Havelockot. "We had no fuckin business in India!" Ezt ő mondta, és igaza is van.

Stílus. És valóban, elég fajjin cuccokat lehetett kapni ottan, az emberek is megadták a módját az utcán.

Valami templom a Trafalgar Squaren, és előtte a kis pöcsös.

London stree art 1.0.

London stree art 2.0. A jobb oldali magyarázata, hogy egy csatorna (értsd: vízzel teli kis folyóra hasonlító képződmény, aminek a partján lakóhajók vannak, és érdekes figurák) partjakén szolgáló ház falán van. Különben lépten-nyomon minden tele volt Banksy cuccaival (képek, poszterek, pólók). Ez a csatorna egy hatalmas piac mellett volt, egyfajta punk-rock bazár, külön városrész szinte. Rengeteg ember tekervényes kis sikátorok, alagsorok, és mindenféle marhaságot lehet kapni.

London stree art 3.0. A jobboldali magáért beszél, a baloldali meg szintén.

De a favorit mégis ez. Nem tudom szándékos volt-e, de valami ilyesmi lehet a művészet. A Basquiatról készült film jut eszembe róla.

Londoni specialitások.

Ezekkel el tudok lenni egy darabig. A képen nem látszik de jobbra volt egy kandalló is.

Serpentine Galery. 3 szoba 3 videóinstalláció. Az elsőben egy képet vetítettek különféle hangokkal, késve értem oda, nem tudtam miről van szó, bementem, mindenki azt nézte. Kicsit fura volt, mint a birkák, lenyomják a torkukon a művészetet. Aztán egy percig bírtam és kijöttem, átmentem egy nagy fehér üres terembe és néztem a falat. Aztán a többiek is átjöttek, és akkor esett le, hogy ez tulajdonképpen maga a kiállítás, mert itt is elkezdtek vetíteni. A filmben az emberek álltak és néztek, a kamera mozgott, többnyire vonaton. Az emberek meg álltak és néztek, nagyon jó képek voltak. A hangok is finomak. A 3. teremben már nem tudom mi volt, de az sem volt rossz.


London National Gallery - itt vannak a cuccok, amit összelopkodtunk a világból, hogy nagylelkűen megőrizzük a jövőnek, kb. így foglalta össze Simon. A kötelező fotók után az épület a előtt üldögéltem és élveztem a napsütést.

Mélységélesség.

Underground - pop - punk - rock - stíl szemét, egyéniséget lehet venni. (Vettem volna én is mindenféle vackot, ha lett volna suskám, erről ennyit.)

Van minden kéremszépen.

God save...

Tárgyak.

Ceep calm and carry on. Jobbon az asztronauta Christmas egy bevásárló utca fölött.

Egy híd, a fent említett csatorna fölött, és egy számomra nagyon érdekes ház, nem messze a szállásunktól. Nézni kell, hogy szokja a szem, de adja.

RIBA Ezt is oltotta Simon, de nem értettem pontosan mit mondd.

Metrómegálló. Érdekesebb az életed, mint egy mókusé? Valami reklám volt.

Kötelező London.

Mindenhol rendőrök voltak. Biciklin, gyalog, lovon, autóban, kisbuszban, csónakban a parlament előtt. Jobbon a most épülő új londoni felhőkarcoló.

London Eye.

Csak sisakot meg csöveseket ne!

Minden be volt kamerázva. Egy metrómagállóban a bejáratoknál minden 2 négyzetméterre jutott egy kamera.

Vegyél!

London street art 4.0. A másik kedvenc.

 

Szólj hozzá!

Címkék: sör utazás london fixi

Newtun

2010.12.14. 20:40 Capa

         A rovat is új. Eddig csak a szövegben volt intermezzo, de most, most külön rovat lett, és lesz még pár újdonság, de ez a jövő zenéje. És mi az apropó? Hát, hogy megújult Ariel faterja, gyk. a Neptun. Már írtam nem is olyan régen, hogy a Neptun nem szar. Ugyan nem tökéletese, de ez csak részben a rendszer hibája. A Neptunt is emberek csinálják, de ugye az ember nem tökéletes, csak törekszik rá (ugye már aki). Köszönhetően a dolgos fejlesztők emberi mivoltának most pár olyan fjűcsört is kapott, aminek méltán örülhetünk. Ebből egy kis kóstoló!

Már a belépésnél a népek barátságának iskolapéldája fogad, most már kelet felé is nyalunk, ennyire rossz a helyzet? Vagy Alföldi Robival szolidalitunk? Vagy csak elvakult irredenta lennék?

 

A vidám béemés diákok és tanárok közössége, akár egy nagy, boldog család, akinek biztosan van minimum egy fogorvos ismerőse. Ezeket a fogakat ugyanis Hannah Montana is megirigyelné.

 

A fekete-fehér jobban adja.

  

És a végtelen optimizmus, amire a magyar nemzetnek nagy szüksége van, hiszen eléggé búvalbaszélelt nemzet vagyunk. Pirossal jelölve okossan. De az sincs kizárva, hogy elírás, mert mondjuk nekem a befizetés speciel nem tartozik a kedvenc funkcióim közé.

1 komment

Címkék: bme neptun intermezzo magna

„Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”

2010.12.07. 20:11 Capa

          Felperegtek a dolgok. Múlt hét szerdán elmentem a lengyelek előadására, amikor Poznanról és Gdanskról dumáltak. A poznaniak mutattak egy tip-top kis videót, meg is dicsértem nekik, meg elkértem tőlük. Aztán elmentem az erasmusos vizsgafölvételi szopóroller találkozóra, amiről majd az intermezzóban részletesen. És itt együtt szívtunk a felvétellel, és megbeszéltük, hogy ennek örömére megnézzük a Ludwig (Lajos, ez is már milyen…) múzeumot. Aztán ők nem jöttek el a találkozóra, és sűrű elnézéskérés közepette megnéztük máskor.


Intermezzo: Museum Ludwig Köln

Fáradt is voltam, valószínűleg ez is közrejátszott, de valami tetü unalmas volt. Azok után, hogy voltam a Museo Reina Sofiaban a Pradoban és a Thyssen Bornemiszaban már valahogy nem tudott érdekelni Picasso sem. Kis érdekesség volt a minimal art és a pop art rész, de valahogy ez is már kommersznek tűnt (mondjuk a pop artnak ez is a lényege). Szegény Picasso is tányérokat festett élete vége felé.

Ja, intermezzo az intermezzoban: Művészfilmek művészekről. A következőek alapművek: Picasso kalandjai, Toulouse-Lautrec, Basquiat. Aki ezeket nem látta, az nézze meg, aki meg látta, az is.

Szóval elgondolkodtam, hogy mi értelme van fenntartani, őrizgetni a művészeti alkotásokat egyáltalán. Mivan, ha a tibetieknek van igaza, vagy úgy általánosságban a buddhistáknak? Hogy nem ragaszkodnak a tárgyi vackokhoz körömszakadtáig, hanem ha valaminek el kell tűnnie, akkor tűnjön el. De a saját példámon látom, hogy nem tudok nem ragaszkodni a tárgyakhoz, pedig tudatosan kapálózom a gyűjtögetés ellen, de nincs menekvés, magyar vagyok, ha valamit ingyen adnak, akkor kettőt viszek.

 

Intermezzo: Szar-e a Neptun?

Amikor valaki szidja a Neptunt, az csak azért van, mert még nem harapott bele a német szaros kenyérbe. Ez mit takar, merül föl a jogos kérdés? Namármost: itt a kölni egyetemen 2 online rendszer van. Az egyiket Iliasnak hívják, a másikat PSSO-nak. Az Ilias arra szolgál, hogy a diákok és a tanárok kommunikáljanak rajta, itt is föl lehet venni a tárgyakat, megosztani a jegyzeteket, tapasztalatokat, levelet írni a tanárnak, profilt beállítani, olyan, mint a fészbúk, csak van értelme. Mondjuk ez a fjícsör lehetne a Neptunban is, de itt mindenki habzó szájjal őrzi a koszlott kis jegyzeteit, nehogy felkerüljön a netre, ezért van az, hogy ronggyáfénymásolt jegyzeteket szamizdat módjára az ismerős ismerősének ismerősétől lehet csak beszerezni, de ez megint egy magyar sajátosság, ami minimum egy külön Intermezzo rovatot érdemelne. És van a PSSO, amin a vizsgákra lehet jelentkezni. Namármost mivel viszonylag kicsi az egyetem a vizsgajelentkezésre 8 nap van, és itt mindenből egy vizsga van, legalábbis az én oldalamon. A PSSO-ba nem szólnak bele a tanárok, csak kapnak egy lapot, hogy ki mikor fog vizsgázni. Aki lemarad a jelentkezésről, az kimarad, és nincs apelláta. Maga a webes felület egy mérhetetlenül átgondolatlan oldal, és van egy TAN-list nevű kódokat tartalmazó lap, ami kell a PSSO-ba való regisztrációhoz, és minden tárgynak a felvételéhez. Több órás munka után végül sikerült felvenni egy tárgy kivételével mindent. Egy tárgy nem volt meg, de később ezt is megtaláltuk egy nagyon-nagyon almappában. Szóval ne szidjátok a Neptunt, a németek se szarnak virágillatút.

 

Jóvan, múzeum megvolt. Ismeretség alapjai lefektetve. Mondtam nekik, hogy jöjjenek el a Nikolaus partyra, mert lesz ingyen forraltbor, és volt is. Aztán a lengyelek sem vetik meg az alkoholt. De amikor megérkeztem, már csak egy fél pohár tea maradt, ugyanis azt hittem, hogy tudom hol van, és ezért másfél órát bicikliztem este, mire tényleg meglett, a csattanó az, hogy valójában 10 percre lakom az International Cafétól, ahol volt zenés mulatság (vagy mulattság, amennyi spanyol volt), és legalább 217-szer elmentem már mellette ezelőtt. Mindegy. Meglett, sportolni meg kell. Drink, and stop the time! És, és találkoztam két magyar csajjal is, akik szintén lengyel haverjaikkal voltak ott, valahogy ez a két nemzet megtalálja egymást. Erre már Tomi is kiváló példa volt Karlsruhéban. De mivel nem volt pia, ellenben meleg, ezért mondtam, hogy hozok én bort, mert nekem van a koliban, aminek a vége az lett, hogy nálam likadtunk ki, és ettünk ittunk. És el kell, hogy mondjam, ezek a lengyelek jó tagok. Angolul beszéltek még egymás között is, hogy megértsem. Aztán ma meg együtt kajáltunk, találkoztam a görög csajjal, meg egy spanyol csajjal is. És elkezdődött, ami ilyenkor szokás, lassan megismerjük egymás nemzetének legkülönfélébb káromkodásait. Kezdetnek nem dobtam őket mély vízbe, csak az egészségedre tanítgatom őket, mint alap szóra, amivel eldolgozhatnak itthon, mégse verjék meg őket első este, amikor eljönnek kis hazánkba.

Szóval alakulnak az itteni dolgok, ha minden jól megy, és a lengyel kislány el tudja intézni, akkor megyek Londonban egy tanulmányi kirándulásra, de ez egyáltalán nem biztos. Biztosabb, hogy két hét múlva megyünk Amszterdamba, mert a csajnak ott van a kocsija lerobbanva, aztán akkor már megnézzük Janit meg Babát is, had örüljenek, mi meg had aludjunk ingyen.

Ja igen, és ami a főlényeg, a lengyel csajjal telefonszámot cseréltünk, biztos, ami sicher, mondom neki, hogy írja be a nevét a telefonomba, mert elfelejtettem, erre mit ír be? Red Bitch! Mi ez, ha nem egy gyönyörű barátság kezdete. „I tink it iz a bigining of a bjutiful frendsip.” Hogy klasszikustól idézzek. És kidolgoztuk a kaját sexért kolis alapokon nyugvó rendszert, amivel egymást tudják a diákok segíteni. És éssel nem kezdünk mondatot.

A tegnap este jelmondata pedig: Fuck you! Love you! It's almost the same, just keep the order.

És zárásul pár kép, csak úgy hangulatként a városról.

 

         Hoppáré, majdnem kimaradt. Eddig csak egyszer hallottam magyar szót a városban, egy aluljáróban cigó melósoktól, de amikor fotózgattam a dóm mellett, akkor megint megcsapta a fülem. A szituáció a következő volt: Esett a hó, és egyfolytában az objektívra, és nagyon nehéz volt egy nem foltos képet csinálni. Ott bambáskodtam a templom mellett, elengedtem egy a pi..ba-t, amikor elkezdtek mellettem magyarul beszélni. Mi a tanulság? Ott vagyunk mindenhol!


Látkép a nyugati oldalról (West side ist the best!) und die Hohencollernbrücke a Majnán.

 

A híres hírhedt dóm, meg a nyugati oldal.

 

Szíp nagy. Mindenki megnézheti kedvére ezer helyen a neten, hogy mekkora.

 

Az ólomüveg intarziák között vannak kortárs darabok is, ez nem az. Meg az dóm eleje.

 

Dóm megint.

 

Ellenfényes posztapokaliptikus kommersz, oszt mégis teccik. Fölhívnám a figyelmet a háttérben a birodalmi lépegetőkre.

 

Eléggé kietlen is tud lenni na. Ezek egy 5 órás városkeresztülkasulszelőörömbiciklizés alatt készültek.

 

Nem kell félteni friccéket, fossák az érdekesebbnél rondább házakat. Az viszont tény, hogy a statika tanszék túlvilági arccal menne el egymás után 10x, ha meglátnák ezeket a szerkezeteket. Ami becsülendő a németekben, hogy ha már ronda, de legalábbis semmilyen a ház, akkor is baromi jó szerkezeteik vannak.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar lengyel buli épület köln

Z Zsófi

2010.11.24. 22:38 Capa

Zsófi

 

Még szeptemberben került hozzám Margaréta, ami egy váratlan szerelem volt, ami azóta sem hagyott alább, és a távolság sem változtatott ezen semmit.

Ekkor hallottam először a fixikről, aztán elkezdtem kutakodni, és akkor már tudtam, hogy nekem márpedig ilyen kell. Lett is váz a sógor bátyjától ingyen, egy 1985-ös Favorit váz, a mérete kb. 57-es lehet. Egy pincéből került elő, a méhteleptől menekült meg. Még neten összeállítottam több színkombinációt, de ez természetesen alakult az építés folyamán. A vázat magam csiszoltam és festettem le. Szép, élénkzöld színe lett, de újra fogom festetni, pontosabban szintereztetni, mert ez a mostani elég gyenge lett, könnyen lepattog, minden kis ütéstől.

A fixik olyanok, mint a kiskorunk biciklijei, ha előrefele tekerek előre megy, ha hátrafele tekerek hátrafele megy, vagyis a hátsó lánckerék fixen van az agyon, nincs racsni, vagy kontrafék.

Kezdetben a pályakerékpárok voltak ilyenek, amikkel a velodromokban versenyeztek, mert a kevés alkatrész miatt könnyűek voltak, aztán a futárok elkezdték kivinni az utcára, mert a kevés alkatrész miatt kicsi volt a szerelési igény. Mostanra pedig egy egész szubkultúra nőtt ki belőle, a hozzávaló kellékekkel együtt, ez kapott el akaratlanul engem is, pedig amúgy ódzkodom mindenféle uniformizálódástól, és leszámítva a gépet nem akarok máshogy kapcsolódni ehhez a kultúrához.

Próbáltam szellemiségében is ragaszkodni az eredeti fixi gépekhez, és a lehető legolcsóbban összerakni, de engem is elkapott kicsit a pimpelési láz. Végül a vázon kívül a stucni, az első fék és a kormány maradt eredeti. Álljon itt az alkatrészlista, az erre fogékonyak nagy örömére, meg késztettem egy listát árakról, hogy kb., tudjam mennyibe volt a gép, hiszen észrevétlenül tud hatalmas összegeket beleverni az ember, ha nem figyel oda.

 

Váz, villa, kormánycsapágy, kormány, stucni, első fék: Favorit

Hátsó kerék: Novatec agy, 2 mm-es rozsdamentes DT küllőkkel 3 keresztbe fűzött Rodi Airline 4 felni, az egyik oldalon egy 15, míg a másikon egy 16 fogas lánckerékkel

Első kerék: Suntour Vx agy, duplafalú egyszeresen szegecselt Mavic felnivel, ami rozsdamentes húzott küllőkkel van három keresztbe fűzve – ezt a kereket használtan vettem, kapott egy kis zsírt, új kónuszokat, fölpolíroztam a felnit és ki lett húzva egy kicsit – tip-top állapotban van.

Középrész: 107-es monoblokk van benne, a márkáját nem tudom, a hajtómű 165 mm-es Csepel 42 fogas lánctányérral, a lánc KMC, a pedálok Decatlonos montiról származó platformpedálok (rendes tömített mélyhornyú golyóscsapágyakkal)

Üléscső Acor, fékkar Weimann (ezt egy bolhapiacon kaptam bagóért), a nyereg Selle Monte Grappa Liberty, és kapott még Bagaboo pedálszíjakat is. Mindkét felnin 23 mm-es Kenda gumik vannak, a belső is az.

 

A villáról csak a dinamótartó konzolt vágtam le, minden más rajta maradt. Valószínűleg a kormányt lecserélem, jól néz ki ugyan, de nekem kicsit kényelmetlen. Gyárilag 22 mm-es alu pályakormány volt a vázhoz, de egy egyenes kormány hosszú távon jobb lenne, és a mostani stucni helyett is valami egyrészes, merevebb darabot kap.

Összespanoltam egy Ferenc nevű bicikliszerelő figurával, és végül az ő műhelyében sikerült készreszerelni Zsófit. Ő az egyetlen boltos/szerelő, aki akkor örül, ha olcsóbb dolgot ad el.

 

 

Zsófi ára

 

festés: -  4500

első kerék: - 3000

fékkar: - 500

üléscső: - 2600

nyereg: - 4000

hajtómű: - 6000

középcsapágy: - 2500

lánckerék: - 1500

pedál: - 5000

pedálszíj: - 3500

villogók: - 800

hátsó felni: - 5500

hátsó agy: - 9000

gumik, apróságok, küllők, küllőanyák, fűzés, munkadíj, lánc, lakat: - 16500

szerszámok: - 3500

 

Szumma szummárum: 68400 Huf - 248 €

 

A vázról nem vágtam le semilyen szemet, hátha vissza lesz még egyszer alakítva.

 

A villáról sem került le első körben semmi, csak utólag a dinamótartó konzol, szebb nélküle.

 

Szépek a muffok, és itt most a kerékpár váz muffjaira gondolok.

 

Középcsapágyház, ezt a részt nehéz volt festeni. Egy trükk: nem kell kitakarítani a zsírt a mentből, így nem tapad meg a festék, és könnyű kitakarítani, mielőtt behajtanánk a monoblokkot.

 

A pozicionált váltó hűlt helye.

 

Zsófi.

 

Dinamikus kép. 

 

Szabadság.

 

Még nem féktelen, ezek az eredeti fékek kicsit felpolírozva.

 

Pályakormány és Weimann fékkar felpolírozva. A kormány eredeti, a fékkart egy bolhapiacról van (ahol fékkarokat is árultak).

 

A kerék is bontott, bagóért vesztegették, megérte. Húzott, rozsdamentes küllők, Mavik duplafalú felni.

 

23 mm-es gumikon.

2 komment · 1 trackback

Rövid kölni összefoglaló

2010.11.24. 22:30 Capa

 

Rendben, nem lesz alvóblog. Hogy mi volt eddig Kölnben? Tomi már megmondta, hogy ez a Németország már nem az a Németország, és ebben van is valami, de nem csak negatív, hanem pozitív értelemben.

Az első egy hónapot egy pincehelységben sikerült eltölteni, ez nem is érdemel több szót, írtam a TDK-t, ennyi. Ez még Sinndorfban volt, ami egy falu Köln mellett, és amellett, hogy innen származik Schumakker ugyanolyan gyász hely, mint az összes többi német kertváros.

Innen sikerült meglépni, találtam egy kolit november elejétől, pontosabban egy Wohngemeinschaftot, ami egy lakóparkra hajazó épületegyüttes a városközponttól nem messze. Egy második emeleti lakásban lakom, most 4 csajjal együtt, természetesen van mindenkinek külön szobája, és két fürdő és konyha, szóval tökély, szinte. A beköltözés nem ment simán, mert miért ment volna, a kolis iroda este héttől van nyitva, a kulcsot itt tudom átvenni, mondom nem baj, sokáig járnak a Schnellbahnok, késő este lesz, de ma beköltözök. Csakhogy! Ez egy bútorozatlan szoba volt, és ez nem is baj, de aki előttem itt lakott az vitt mindent, mint a piros hetes, köztük a csillárt is, és csak a pőre drótok lógtak ki a plafonból. Indiában megtanultam hogyan kell ezeket a helyzeteket kezelni, vettem egy nagy levegőt, levittem a vérnyomásom, röhögtem egyet magamban és azt mondtam, hogy akkor majd holnap. Másnap délelőtt vettem egy aljzatot, meg egy takarékos égőt és egy fázisceruzát, és bekötöttem magamnak a lámpát. Egy szekrényt itthagyott az előttem lakó, jó kis tölgyfa szekrény, csak a lakk kopott egy kicsit. Nem. Egy ócska doboz, de legalább nem fog fájni mikor kidobom, és még annyit tud, hogy van. Az egyik lakótársamtól kaptam egy helyre kis asztalt, egy széket nyúltam a konyhából. Első este a hálózsákban aludtam a földön, másnap pedig ha nem is kiraboltam az Ikeát, de vettem egy matracot, meg cucckat hozzá: paplant, párnát, huzatot (nem, nem elég ha kinyitom az ablakokat), lepedőt, meg az elengedhetetlen lámpát. Kellett még két hangfal, és egész élhető lett a szoba. És pár perce húztam be egy polcot a folyosóról, szóval már az is van.

Nov. 10-én elléptem haza, megtartottuk a tdk előadást, meg egy másikat, és adtunk egy interjút a szlovák rádió magyar adásának, amit majd január elején adnak le. Hazafele megvágott az ellenőr, mert miért ne. Kölnbe visszafele meg a vasutas, hogy nem szabad kerékpárt szállítani a vonaton, persze még a magyar, és persze egy büdös gyökér volt, de hát a kaller mindenhol kaller, legyen az bkv vagy máv. Annyira nem is zavart volna a dolog, ha nem kérdeztem volna meg szándékosan előtte, hogy szabad-e kerékpárt szétszedett állapotban szállítani, de megkérdeztem, és ott még lehetett. És az sem lett volna baj, ha nem kell egy idiótával vitatkozni, hiszen az a legrosszabb, mikor az ostobasággal pozíció is társul, azt hiszem ez hungarikum, de amíg van olcsó sör középeurópában, ez valahogy elviselhető. De Zsófikát akkor is elhoztam, mert Kölnbe kell a fixi, kéri, igényli a város. De biciklizni sem olyan egyszerű, ebbe is bele kell szokni. Nekem sikerült egyetemre menet eltévedni, és defektet kapni esőben este, de ezt már csak egy laza félmosollyal elintéztem. És akkor még nem említettem, hogy egy monoblokkcsavart 20 euróért akartak meghúzni nekem megvárásra egy bicikliszervizben, amit egy műszaki ántitálentum autista vak majom is 5 perc alatt meg tud csinálni, de ez most nem releváns. Vannak kerékpárutak, de ez még nem jelent semmit, azt hiszem itt is egy kicsit budapestesre kell venni a figurát, az viszont tetszik, hogy figyelnek ránk. Ja igen, olyan mint India, ott a duda életet mentett, itt a csengő teszi ugyanezt, csak míg ott az enyémet mentette,itt másét.

Szóval alakul ez a kis itteni élet. Hiszen ez maga a Kánaán, a csapból is kölnivíz folyik. Mahaha.

 

 

Nem ilyen képeket szokás mutogatni Kölnről, de egyenlőre ez van, hangulata van, információértéke nincs.

 

Ugyan nem egy Bécs, de még nem fedeztem fel az igazi gettó helyeket itt, de a babakék retró óra azért üt.

 

Magyar zászló okosba az erazmusos buliból, ahol két volt szobatársam két volt csajával találkoztam. A bácsi a bal oldalon mutatja mekkora jó volt, de meg kellett inni az első 3 sört kicsit fanyalogva, hogy utána már ne zavarjon az ára.

 

Szoba a beköltözés után közvetlenül, megtákolt asztal, és sivatag. Matrac nincs, net van, a többi mellékes.

 

Az ominózus elektromos installáció, és az Ikea kirablása utáni állapot.

 

Egyre otthonosabb, Zsófika defektjavításra várva, és az új szerzemény polcommal.

 

Szólj hozzá!

Cologne, Ich komme!

2010.10.11. 14:50 Capa

Köln – die Anfang 

A para a tetőfokán volt szerda este, az erő nem volt velem, zúzni kellett Kölnbe, szállás nem volt, a tanítás egy hete elkezdődött, az összes erasmusos már itt volt egy hónapja majdnem – nem könnyítettem meg a dolgom. Csütörtökön még Tomi segített intézni pár dolgot, aztán délután indulás volt. Alapból rühellem a buszozást, de a helyijáratokon legalább van hely (gyk.: nem ezért hívják helyijáratnak), ki tudom nyújtani a lábam, de a fapados buszban nem, de nem baj azt a röpke 16 órát simán kibírom a másik 45 izzadó emberrel. Node, Bécs után a busz lerobbant, ez kicsivel éjfél után volt. „Állunk, várunk.” Persze ezt a problémát sikeresen áthidaltuk, 6 és fél óra alatt megérkezett a pótbusz Budapestről, és már „repültünk” is tovább Köln fele. Reggel 8 helyett délután kettőre értem a Hauptbanhof elé, kerestem egy kávézót, ahol volt net, megvettem a legolcsóbb kávét, és telefonáltam a szállásra, hogy lassan ideje lenne elküldenie a címet, hogy mégis hova kellene mennem. Mikor ez is megvolt, lecsekkoltam a kölni (érted kölni, muhaha!!!) közlekedést.

       Mint kiderült ez a szállá, nem is Kölnben van, hanem valami külvárosi részben, 20 kilóra a HB-tól. És itt ki kell emelnem a német tömegközlekedés minőségét:

 

Intermezzo: A német tömegközlekedés

A német tömegközlekedés jó. Vagyis van egy csomó Bahn: Schenllbahn, Strassenbahn, Ubahn és a buszok. Gyakran jár mindegyik, a megállókban ki van írva, hogy melyik vágányra, mikor és melyik szerelvény érkezik, és az hova megy. A megállók tiszták, a villamoson le mersz ülni, mert nem hugyozta össze előtted egy csöves, és bátran lehet a bárhova ülni, mert itt így szokás. A következő állomást mindig bemondják, és ki is van írva, szóval nem könnyű eltévedni. Ellenben a német tömegközlekedés gusztustalanul drága, egy 10 perces buszozás 2 eurómba kerül, de egy napi kajám is ennyibe kerül (köszönet a német élelmiszeriparnak, hogy nem visznek minden szemetet Kelet Európába). Ilyen minőség mellett természetesen elfogadhatóak az árak, és amikor azt látom, hogy egy bácsinak csak az a dolga, hogy egy hosszúnyelű csipesszel szedegeti a csikkeket a megállóban, akkor valahol érthető. És itt föl lehet hozni még az életszínvonalat és a fizetésbeli eltéréseket is.

 

Intermezzo: Az életszínvonal

Az életszínvonal nem látszik meg egy az egyben az embereken, gondolok itt az öltözködésre. Olyanok, mint otthon. Természetesen a fiatalok (muhaha, mondja a nagy öreg) itt is divatoznak, a retró erősen hódít, de az idősebb korosztály… Tulajdonképpen az idősebb korosztály is retrózik, csak nem tudnak róla, de ezek mindenszínű  susogós felsők már húsz évnek előtte is megvoltak. A kocsi használati eszköz, és nem státusszimbólum. Láttam fiatal csajt Land Roverben, de van itt mindenfél öreg kocsi, csak valahogy nem vágta őket annyira tönkre a használat.

És természetesen mindenki biciklizik, ami nagyon dícséretes dolog, és környezettudatos gondolkodásra vall. Annyian tekernek itt, hogy minimum kettővel kevesebb pingvin döglik meg évente. És itt sem a legújabb bringák a jellemzőek, hanem inkább egy örök körforgás figyelhető meg, ahogy a diákok között cserélődnek a biciklik. A megfelelő infrastruktúra is rendelkezésre áll ehhez, és a kerékpározásnak kultúrája van, az emberek nem az életükért küzdenek, mint otthon, hanem nyugodtan közlekednek. Ami részben unalmas, de azért van annak előnye, ha nem egy Ifa részeg sofőrje rántja rád a kormányt. Mindezek ellenére én szeretem Budapestet, ott érzed, hogy élsz, bár talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy éreztetik veled, hogy még élsz.

 

Kölcsönkeróval.

 

Megérkeztem a szállásra, egy Sindorf nevű faluba, ahonnan elvileg Michael Schumacher származik, van is egy gokartpálya (Michael Schumacher Kart & Event-Center, hogy pontos legyek) a falu határában. A buszmegállóba kijött a házigazda egy mackónadrágban és egy olyan pulcsiban, amit nálunk a csövesek is finom öklendezések kíséretében tennének vissza a kukába – akkor el tudtam volna képzelni, hogy lecsukja a családját a pincébe- de amúgy kedves, és nem is a ruha teszi az embert.

 

Schumakker közösségi ház és gokkartpálya.

 

A főbérlő lengyel, harminc valahány éves és a szülei laknak a ház másik részében. Különben meg tiszta udvar, rendes ház.

 

Ez volt az első szobám, szerencsére egyedül voltam végig itt is.

 

Ezek végig üresek maradtak. A kanapén a leopárdmintás pokróc igazi, őszinte és nem tudatos retró. 

 

De át kellett költöznöm egy másik részbe, ami  ugyan akkora volt, de csak egyágyas. 

 

Fajjin kis konyhám is van pont balra, ahol éppen nem látszik, vasárnap schmackhaftes Bratwurstokat grilleztem, ünnep a jó kaja a sok szemét mellett.

 

Szóval itt lakom jelenleg egy alagsori szobában, persze ez csak ideiglenes.

 

Intermezzo: „Ez a Németország már nem az a Németország.”

Köszönöm Tominak ezt a megjegyzést. És, hogy miért nem az? Sindorf olyan, mint Bronx, tele van fekákkal, persze már ők is német, valószínűleg örülnek, hogy végre egy rendes állam polgárai lehetnek, és nem macsetával vagdossák le a karjukat valahol Rwandában. A másik elég erősen jelen lévő náció a török (a nép, aki nem látott tehenet, állítólag). Viszont azt el kell mondani, hogy a török jelenlét elég pozitívan hatott a németekre, egy kis vérfrissítés nem árt nekik. Persze látni csinos, tősgyökeres Heidiket, de azért nem ez a jellemző. És néha késnek a vonatok. Szóval ez a Németország már…

 

Intermezzo: A német falu 

Sindorf valójában nem egy falu, hanem egy lakópark. Csúnyácska egyenházak, pont akkora kertek, hogy ne legyen vele sok gond, leginkább az amerikai kertvárosok hangulatát idézi. Unalmas környék, jó aszfalt mindenhol, a falu szélén bevásárlóközpont és szerverpark, a falu körül termőföldek, és szinte mindig kihaltak az utcák. Gyász.

Csak az ördögszekerek hiányoznak, meg néhány madmax motoros.

 

A családok álma. Nem ropog a láncfűrész, nem sikít a flex, vasárnap délután a gyerekek kacagva játszanak az utcán, suhannak a kerékpárok, az emberek mosolyognak és mindig süt a nap - igen, este is.

 

Posztapokaliptikus Sindorf, a radioaktív nap elűzte az embereket a földfelszínről a föld alá, az emberiség csak számítógépeken keresztül üzen egymásnak, ehhez hasonló szerverparkok tároljak az összes megmaradt információnkat a fajunkról. De lehet, hogy csak egy sima szerverpark.

 

Féltem ettől ez egyetemtől, teljesen idegen volt minden, de egy hét alatt, mintha mindig itt laktam volna, megszoktam Kölnt. Az International Officeban mindenki kedves volt, sikerült a tanárokkal is lezsírozni az órákat, jelentkeztem nyelvkurzusra is – persze ennek a tesztjéről is lekéstem, de aztán okossan meglett mégis.

 

Szerveztek az erasmusosoknak egy wellcome-kajálást, speciális német kajákkal (eddig az egyetlen rendes főtt kajám volt Kölnben), olajban kisütött reszelt krumpli volt, sör és lazac!!! (Ingyen!!!) Kaptunk ajándékot is, panaszra ok nem volt. A félév folyamán lesz egy közös kirándulás Berlinbe, ennek a részleteit ismertették, persze nem fértünk be mindnyájan a terembe, és ezért addig a kertben kellett söröznöm egy csomó spanyollal. Amikor odaültem az asztalhoz még csak négyen voltak, de aztán kiderült, hogy a társaság fele spanyol, de legalábbis spanyol anyanyelvű országból jött. Mindenki kedves volt, ez sokat segített az oldódásban (a sör mellett - Kölsch für Alle!).

 

Az ott lazac barátom, ennek az árából egy hétig kajálok (nem számoltam át, de sanszos, hogy igen:).

 

A hét az egyetemi dolgok rendezésével telt. A biztosítótól kellett papírt szerezni, az órarendet tisztázni. Ez sem volt egy egyszerű procedúra, ugyanis most tértek át egy új rendszerre, de én még a régibe esem bele, mert a MA 3. szemeszterének műemlékvédelmes projektjét választotta.

Az órarend amúgy a következőképpen állt össze: van a Denkmalpflege modul, ennek 2 része van, egy 8 kredites tervezés és egy 5 kredites épszerkes rész, van ezen kívül még egy szerkezetis tárgyam (3 kredit), ami a magyaroknak könnyű az erasmuskoordinátor csaj szerint –és végignézve a BsC-s órarendet, igaza lehet–, van még egy építészeti fotóval foglalkozó tárgy, német nyelvkurzus, ezek szintén 3-3 kreditet érnek, és végül egy Desig for All c. óra, amiről még nem tudom pontosan mi, de sejtésem szerint akadálymentes tervezés.

Érdekes a fő modul féléves projektje, Norvégiába kell egy katedrálist tervezni. De mint később megtudtam vannak még érdekes projektek ezen kívül is. Az épületfizika modult választók Kubába mennek tanulmányútra, a közepesek pedig Shanghaiba. Annak ellenére, hogy ezek önköltséges kirándulások, eléggé mutatja a különbséget az itteni és haza képzés között. A másik jelentős különbség, hogy ide félévente csak 150 embert vesznek föl a BsC-re, és 60-at az MA-ra, ezáltal a tanárok és a diákok között szorosabb viszony alakul ki, megvan az a mester-tanítvány viszony, amiért mi otthon mindig siránkozunk. (Ez az otthoni vinnyogás persze nem biztos, hogy eléggé átgondolt dolog, de ennek a kifejtése egy külön fejezetet igényelne.)

Az építészkar épülete egy 60-as évekbeli előregyártott panelekből épült épület, de Belül minden szépen fel van újítva, a központi épület még rondább kívülről, de belül úgyszintén korrekt.

 

A főbérlőm adott egy névjegykártyát, hogy meglegyen a telefonszáma vészesetre, és nézdcsak mit találtam a hátoldalán: There is surely a god! Are you looking for contact with him? We connect you gladly. Felkiáltás, kérdés, kijelentés. Eleje, közepe, vége. Ezt természetesen nem hagyhattam szó nélkül, rákérdeztem a csávónal, hogy akkor ezt most hogyan? A válasz: Actually, you are the first one, who asked this.

 

Deus ex machina! Az isteni közbeavatkozás, vagy valaki figyel ránk, de a lényeg, hogy eddig sikeresen elintéztem egy csomó dolgot, rengeteg kedves emberrel találkoztam, és még munkát is találtam. A munkát a házigazda ajánlotta föl, miután ecseteltem neki az erasmusosok anyagi helyzetét, kiélezve a magyar rögvalóra. 6,5 euro/óra, ami nem a meggazdagodáshoz vezető egyenes út, de nagyon jó kezdésnek. Most vasárnap volt az első napom, a munkakör pedig kavicsszedegetés a kertben. A továbbiakban is ilyen lesz, házkörüli munkák, meg ilyesmi – falusi gyereknek kiváló. Valamint az 5 eurós mosáspénzt is elengedték.

 

Kölnt még nem láttam, mert a napjaim az egyik irodából a másikba való mászkálás vitte el, valamint, hogy megtaláljam egyáltalán ezeket az irodákat. A lehető legfurább helyeken kaptam információt a dolgokról, de áttételesen és többnyire sokadjára mindig meglett, amit kerestem. Állandó kecóm még nincsen, de ma is lesz egy lakásinterjú, ez már a 3. Az előzőn rajtam kívül még legalább 20 ember volt, ez eléggé leosztotta az esélyeket, de ebben az időben nem könnyű Kölnben lakást szerezni. Tanuljatok a hibámból, és olvassátok a blogot! Valamint jelentkezzetek a nyári utazásokra, mert a helyek egyre fogynak!

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: erasmus köln

Elindul a világ

2010.09.16. 14:16 Capa

Elindul a világ

Az uszonyok nagyok, és nem állnak meg a muzsika közkincsé tételében, hanem utazunk! A jövő nyárról van szó, és érdeklődés függvényében kezdem meg a szervezést. Alapvetően 2 úti cél közül lehet választani, mégpedig: Japán és Új Zéland.

Namost, alapvető dolog, hogy ezek nagyon economic utak lesznek, vagyis a hátizsák, hálózsák, sátor alap. Ezen kívül csak kajára és repjegyre kell költeni, és törekszünk minden egyéb költség visszaszorítására. A tapasztalat azt mutatja, hogy gombokért lehet utazni, persze le kell mondani néhány luxuscikkről, de ezek nem is fontosak.

Japán:

Szamurájok, cseresznyafavirágzás, kialvatlan emberek, munkamorál, görbelábú lányok, zsúfolt metró, gésák, rizs, marhamasszírozás, eldugott fürdők, Hattori Hanso, belpiacos motorok, földrengések, társadalmi problémák – kihagyhatatlan.

          Új Zéland:

Kivi, Fligts of the Conchords, oldtimerek, mindenféle természeti képződmény, Gyűrűk ura, könnyű munkaszerzési lehetőség (trükköket mesélek), és biztos van még egy csomó minden – kötelező.

 

A főlényeg:

Rábízzuk magunkat a sorsra, semmi stressz, sok fotó és feljegyzések, minimalista igények - maximális életérzés. És tényleg azt nézzük meg, amit érdemes! A juppik bekaphatják! Ez az igazi cool/kultúra.

 

Merjetek, vállaljatok, belevágjatok, jelentkezzetek!

 

1 komment

Címkék: utazás japán új zéland jelentkezés

A Cápa kiterjeszti uszonyait

2010.09.16. 13:44 Capa

 

Hanghullám

 

Hosszú időnyi hallgatás után, -aminek első fele a net hiányából fakadt, a második pedig a lustaságból- a Cápa újra megszólalt, és elkezdte kulturális aknamunkáját az ízléstelenség ellen. Most bebizonyosodik, hogy a sokidőnyi zenehallgatás nem múlt eredmény nélkül. Akinek gondja vannak a szívével, esetleg nem bírja a stresszt, annak nitroglicerint a nyelve alá és nyugtatót a gyomrába: megjelent a Cápa első 100-as válogatásalbuma Hanghullám címmel. Régi-új klasszikusok, van itten minden kérem szépem: derűre ború, hidegrázós gitárszóló, dobhártyarecegtető tucc  és harmonikus drum, de nincs hiány komolykodásból, és könnycsalogató nyáladzásból sem. Hangulatok szerint, trendektől függetlenül, mindenki épülésére és fejlődésére fülön jön a boldogság. Nagy szeretettel tálalva, gondosan válogatva, stílussal fűszerezve. Akiben legyűrhetetlen birtoklási vágyat ébresztett ez a kis ismertető, az ne habozzon, hanem írjon kommentet, küldjön ímélt vagy szólítson le az utcán muhaha, és kap! Ennyi.

 

1 komment

Címkék: zene válogatás 100 hanghullám

Tsomorili nomad

2010.07.17. 18:30 Capa

  

Imazászlók vannak mindenhol, a buddhista hit, lustaság, praktikum és szellemesség vegyül benne. A kis zászlócskákon imák vannak, innen jön szellemesen az imazászló elnevezés, és a hitük szerint ha meglebegteti a szél, az olyan, mintha elmondtak volna egy imát. Mivel itt szinte mindig mozog a levegő, rengeteget imádkoznak. Okoss.


Még pár kép Lehről, a város olyan, mint Erdély, mondjuk mint Korond, vagy Körösfő. Garázsokból árulnak mindent, de tényleg mindent, nagyon kevés dolog van, amit nem lehet megkapni itt, ilyenek pl. a biciklialkatrészek, az értéke vetekedik a fáéval.

 

Egy buddhista szentély, a ……. Körben az épület körül kis imamalmok vannak, és a hívők körbemennek, és megforgatják őket, így is letudva pár imát, de az imazászlóval hatásfokban nem vetekedhet.

 

Már az Indus völgyében –talpig turista felszerelésben-, nem sokkal Leh után, hatolunk Tsomori felé, itt még minden rendben volt, se fejfájás, se hányás.

 

Indus völgy ismét. Gyönyörű helyeken autóztunk, néhol jobb volt az aszfalt mint Budapesten Igor, a biciklikölcsönzős Kopasz Mikulás leszervezett nekünk egy túrát Tsomoriba, a Nomád Fesztiválra. Összesen öten mentünk, meg a sofőr: Igor, Kacs, Maunika, Béla és én. A fesztivál a tsomori tó partján elterülő kis faluban volt, ez a nomádok főhadiszállása 4500 m magasan.

 

Át kellett haladni pár ellenőrzőponton, de ezek nevetségesek voltak. Az állandó határviták miatt az indiai katonaság fele ezen a vidéken állomásozik. Ezek a katonák csak bohózok, amit tudnak az az erődemonstrció.

 

Még nem a tsomori tó, hanem egy másik, a nevét sajnos nem tudom. Enyhén sós volt a vize, és sirályok voltak a partján, elképzelhető, hogy halak is vannak benne.

 

Már tsomori, kis poros falu, elképesztő helyen.

 


A tó a falu felől nézve napnyugtakor, a hegyek már kezdik leárnyékolni a fennsíkot.

 

Jak.

 

Patinás kis étterem, ahol a reggeli tukpánkat (sűrű leves, tele minden jóval) pakoltuk befele.

 

A gompa belseje, itt volt a buli.

 

Jöttek öregek.

 

Fiatalok.

 

Volt aki ebben a fura kobra szerű népviseletben.

 

És amikor mindenki ott volt, kirobban a fieszta.

 

A metódusa a bulinak kb. az volt, hogy különböző maskarákban jöttek táncoló figurák, nagyjából mindenki ugyanazt a táncot járta. A maskarák folyamatosan cserélődtek, és mindig kevesebb tag jött elő. Míg a végén már csak egy figura ropta.

 

Ők már csak ketten voltak.

 

De ők még négyen.

 

Ismételten ketten.

 

És az utcsó tag. Sajnos nem értettük az egészet, de szép volt még így is. Állandó zene volt a táncok alatt. Fura trombitálás és csörömpölés vegyüléke. A tánc valamiféle körtánc volt, de a szereplők egymással is kommunikáltak. Volt egy vörösruhás buddhista szerzetes is, ő volt a ceremóniamester. Az egyik táncos a műsor felénél leült egy székre, és a szerzetes által elé tartott szöveget olvasta (vagy nézte, mert hangot nem hallottunk). És voltak táncosok, akik egy kis fémpohárral köröztek, amibe a szerzetes jakvajas sós teát töltött időnként, amit ők a tánc közben szertelocsoltak.

Érdekes volt, hogy az emberek többsége nem figyelte meredten a műsort, hanem beszélgetett, de voltak olyan nők is akik éppen szoptattak. Gondolom már látták párszor a műsort.

 

Ne mondja senki, hogy istenháta-mögötti hely ez a Ladak, van hotel és van restaurant is. A képen látható helyen kajáltunk valami kiváló omlettet.

2 komment

Címkék: india utazas zangla tsomorili csomasroom

Zangla limited

2010.07.13. 13:57 Capa

Zangla Limited

 

Pénteken indulunk. A szerda és a csütörtök a lelki és fizikai készülődésé lesz. Még nem érzem az egészet, csak bimbózik az izgalom, nem tudatosult, hogy két hónapra zúzunk el a civilizációtól az isten háta mögé (nincs net!, ellenben már egy szolgáltatónak van lefedettsége Zanglában). Minimál cuccal megyünk, sok cuccal jövünk –remélem.

 

Hát ez nem jött össze, mert 26 kilónyi cuccom lett, kicsit túlpakoltuk magunkat, de mondjuk annak nagy része kaja, meg pia volt, ebből azért le fog jönni legalább 6 kiló, meg pár cumót itt is hagyunk.

 

A lényeg a lényeg Isztambulban pikk-pakk ott voltunk, kicsit kellett várnunk csak, aztán utaztunk tovább Delhibe. Na most Delhiben a Lehbe tartó repülőre való átszállásra 2 óránk marad volna (persze késett a lehi gép, ezért legalább 4 óránk lett volna átszállni, de mi erről természetesen nem tudtunk), ezért a szombat reggeli gép helyett a vasárnap reggelit választottuk. Ez hiba volt, de egyben érdekes is.

 

Hajnali 4 fele érkeztünk meg Delhibe, és amikor kiszálltunk a gépből 35 fok és 100 %-os páratartalom várt. No most a klímás gép után ez kicsit erős indítás volt, de ez így monszum előtt normális. Okossan kigondoltuk, hogy akkor mi betaxizunk a városba és körülnézünk. Előtte átbuszoztunk az 1-es terminálra, mert onnan indultak a belföldi járatok. Kicsit gyanús volt a sok kalasnyikovval szaladgáló katona, aztán kiderült, hogy a reptőr körül rengeteg laktanya van, a reptérre sem lehet akárhogy bejutni.

Namost a delhi reptéren nincsen csomagmegőrző, ezért 26 kilónyi cuccal indultam meg a városba, a taxit lealkudtuk 320-ról 200 rúpiára, ami olyan 3,5 eurónak felel meg, kaptunk térképet, és bevitettük magunkat a városközpontba. Amit ott láttunk ahhoz képest a pokol egy ministránsokkkal teli babazsúr. Az egész város úgy néz ki, mintha porrábombázták volna, majd a maradékot ellopták. Rajtunk kívül fehér ember nem volt a környéken. És minden második ember megszólított minket, főleg taxisok, turist officet ajánlottak, meg fuvarozni akartak minket. A városban az emberek szanaszét aludtak a földön, meg mindenféle kis zugokban, rengeteg kóbor kutya volt, de azok is feküdtek. Mindenhol mocsok, por, nyomor. Az emberek néztek minket, mi meg izzadtunk a sok cucc alatt.

A városban metrót építenek, ezért is ez a nagy kosz, de amúgy sem volt ott semmi a mocskon kívül. Többen megállítottak, hogy veszélyes gyalogolni, meg, hogy most még minden zárva van, majd dél fele nyitnak a boltok. Leülni, vagy pihenni nem lehetett sehol, mi is egy buszmegállóban találtunk helyet, ott nem zargattak minket. Végül tuk-tukkal (az a kis háromkerekű fedett robogó) elvitt egy taxis egy másik helyre, ahol elvileg megállt 2 busz is. de végül taxival mentünk vissza a reptérre. 3 órá bőven elég volt Delhiből. A maradék huszonsok órát a reptéren héderelve töltöttük, kajáltunk, aludtunk. Beszélgettünk egy indiai figurával, aki adott névjegykártyát, és mondta, hogy ha bármire szükségünk van, csak telefonáljunk neki.

Este beültünk a környéken lévő egyetlen kávézóba, ott néztük a meccset, én az elején elaludtam a végén fölkeltem, többet nekem a meccs nem tudott nyújtani. Beszéltünk egy csajjal, adott nevet, meg telefonszámot, és mondta, hogyha Delhiben járunk, akkor hozzá berakhatjuk a cuccainkat.

Delhi amúgy hatalmas város, a repülőből láttuk még este, végeláthatatlan, hatalmas területen fekszik, az egyik taxis azt mondta, hogy külterületekkel együtt 200 millióan lakják, de szerintem 20 millióra gondolt.

A becsekkolás sem ment finoman, Jani bennehagyta a bicskáját a táskájában, ezért fel kellett adnia a kézipoggyászát is, amiben benne hagyta a pénztárcáját, amit aztán okossan elloptak neki.

 

Leh rendes hely, az emberek kedvesek, és minden van. Betaxiztunk a Zik-Zik guesthaushoz, itt van szobánk. Egy magyar srác van itt, Igornak hívják, most ő üzemelteti a biciklikölcsönzőt, ami kb. 5 négyzetméter. Igor 5 bicikli ura. Holnap valószínűleg a várost járjuk be, motrot bérelünk, és a gompafelújításokat nézzük meg, holnap után egy magyar házaspárral megyünk egy dzsip kirándulásra valami tóhoz, azt követő napon meg fölbiciklizünk egy 5600 méter magas hágóra, sőt lehet, hogy egy 6300 méter magas hegyet is megmászunk, de az 2 napos program, aztán irány Zangla lovas vezetővel, az lesz kb. 4-5 nap.

 

Leh már 3800 méter magasan van, érezni is kicsit, hogy ritkább a levegő, de szerencsére nincs semmi bajunk. Az idő jó, kb. 25 fok van, kis szellő, de a levegő nagyon száraz és poros.

Igorral elmentünk kajálni, helyi jellegzetességeket ettünk, majd neteztünk egy kicsit, Jani letiltatta az elveszett/ellopott bankkártyáit, aztán meg mászkáltunk egy kicsit, most meg alvás lesz, mert ki kéne pihenni az utazást.

 

Delhi

 

Delhi megint

 

Lehben, útban a gompa felé

 

Egy sztúpa

 

Imazászlok és a város

 

 Egy mosolygós imakő

  

Itt figyel Buddha

 

Kacsó

 

A gompa a város fölött

3 komment

Címkék: utazas delhi himalaja zangla leh kacso

Róma street art?

2010.06.14. 20:55 Capa

Mi a helyzet a római street-arttal?

A kérdés jó. Nem sok minőségi rajzot, vagy legalább érdekeset láttam, ami Rómában talán éppen pozitívum. Főleg tagek vannak. Amit találtam azt itt láthatjátok. Valószínűleg szigorúan büntetik a firkálást, de az is lehet, hogy a legtöbb városlakóban tudatosult, hogy nem kéne összebarmolni az öreg házak falait. Amikor ott jártunk, rengeteg rendőr szaladgált az utcán, Szigyi is azt mondta, hogy a közbiztonsággal nincs gond. Valószínűleg ez is visszaszorítja az önjelölt művészeket. És azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy szinte csak a belvárosban mozogtunk. Szóval nézzétek!                                        

 

Átértelmezett street art, rengeteg utcazenész volt, és akadt egész jó is köztük. Sőtt! Sőtt még a metrón is játszott egy pár. Nekik adtam is egy eurót, mert 3 méterről vakuztam az arcukba. Rómában teljesen legális az utcai művészkedés.

 

Ezt találtam, amikor Verával sétáltam, aztán később láttam többet is. A bal oldali meg a kommersz street art (igen, ilyen is van) iskolapéldája. Bár a "copy"-s az azt hiszem a MAXXI reklámja volt. Erről jut eszembe, a tárlatot érdemes megnézni.

Balon egy jobbos. Ha már kategorizálni kezdetem, akkor ez a nem tudatos kategóriába tartozik. A plakát maga nem ér sokat, de a lekaparással és a szürke fallal együtt nagyon hatásos. Letűnt ideák emléke. Jobbon meg emberméretű műanyag figurák vannak a házon, egy-egy szüperhős. Düsseldorfban, a Media Hafenben van hasonló.

In memoriam Frank Zappa in Tivoli.

Szent Lukács.

És a nagy kedvenc.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás street art róma

Róma - ez csak a kezdet

2010.06.12. 14:39 Capa


„Ne légy telhetetlen ficsúr, ha Rómában jársz!” 

Mindenek előtt meg kell cáfolnom pár tévhitet az olaszokkal kapcsolatban:
 
1. Az olasz nők nem csúnyák. Meglepődtél? Pedig igaz. Természetesen volt pár baltaarcú leányzó is, de azok is elegánsak voltak. Mert az olaszok nagyon adnak magukra: smink bőven, ruha a legújabb divat szerint - tip-top. Könnyű megkülönböztetni őket a Pantheon melletti keletnémet turistáktól. Csak úgy sugárzik a „dolce vita”, kiakadt, veszettül sípoló és kattogó geiger-müller számlálókkal lehetne csak érzékeltetni.
2. A második megcáfolandó dolog a közlekedésre vonatkozik. Aki azt hiszi, hogy az ősrobbanás egy születésnapi zsúr volt, ahhoz a káoszhoz képest, ami a római közlekedést jellemzi, az téved. Persze, aki németes rendszert vár, az csalódni fog. Ugyanis ha német területen elgondolkodsz a zebra mellett, akkor megáll a forgalom, bebetonozódnak az autók, és meg sem moccannak. De ha Rómában mész át a zebrán, és közted meg a kocsi között van 3 centi, akkor az olasz áttolja azt az autót, ha ott döglik, akkor is, de ez természetes. Balesetek viszont csak alig vannak, legalábbis nem több mint máshol. 
 
 
Intermezzo – a zalai elmélet:

           Szigyinek van egy elmélete az Olaszországot vezérlő rendszerről. Vannak ugyan törvények, de valahogy mindent lazábban értelmeznek. A szabályokat nem szeretik. Mégis vannak olyan íratlan regulák, amik talán a kultúrájuk korából fakad. Ilyen rendezett káosz uralkodik a közlekedésben is. A legegyszerűbb szabály, amit Szigyi fölfedezett a következő. Ha jó az idő, akkor melleket ki, ez mindenkinek jó. A lányoknak nem izzad, a fiúknak meg jó kedvük lesz. Ennyi, nem kell jobban elbonyolítani.

Szerda, május 19.

       Május 19-én indultam Budapestről, pikk-pakk Rómában voltam. Szigyi az állomáson várt, Mara pár órával ezelőtt ment haza. Ebből egyenesen következik, hogy utána mindenkinek úgy mutatott be, hogy: „A barátnőm hazament, ez jött helyette. Nem egy minőségi váltás.” A kecó ahol lakik ez a kedves ember, még 5 olaszt tartalmazott, lököttek egytől egyig. A lakásban nagy az átmenő forgalom, sok fura figura fordul meg benne, és csakúgy, mint az országot, a lakást is íratlan szabályok vezérlik, de működik. Fő a nyugalom. (Néha előtűnik egy injekciós tű a fürdőszobában, vagy olyan arcok, akiket senki sem ismer, de ez is belefér.)

                Mivel késő volt, aznap már nem mentünk sehova, kaja, alvás, oszt kész.

A szoba ahol aludtam, egy 80-as évek beli leopárdmintás nejlon bugyi az ágy fölött, mint alapvető kiegészítő és még egy kis nejlon a szekrény tetején a lábon.

Csütörtök, május 20.
       Még megérkezésemkor szóltam Szilágyinak, hogy pénteken jön Balázs. Gondoltam nem kell elsietni az ilyet. Nem is volt gond.
        Még bennem volt a bécsi metódus, ahol jártam futni esténként, így Rómában is egy futással indítottunk reggel a Mussolini parkban. Majd kajálni mentünk a menzára. Az megint egy külön világ, belépőkártyával kellett bemenni, egy biztonsági őr figyelt a kapura, de ha elmegy vécére, akkor csak úgy ugrálják át az emberek a kaput. A pia ingyen van az ott kajálóknak, arra már nem figyel senki, viszont egy másik ajtón is be lehet menni oda, szóval, legalább az innivalónk ingyen volt.

Innen bemetróztam a városba.

Intermezzo – a római metró:

          Róma nagyobb, mint Budapest. Budapesten 4 (muhaha 4?!) metró van, Rómában 2. Vannak buszok, meg trolik, meg villamosok. De Róma működik. Rómában aszfalt is van. A két metróvonal a város fő látványosságai mentén halad, mintha csak a turistáknak építették volna. Nem rossz, no. 

És ezek után mondja valaki, hogy az olaszok nem ismerik a "rendszer" fogalmát. 

       A lényeg, hogy Rómában a barokk éptöri könyv szerint lehet haladni, ami eddig csak alaprajz volt, meg metszet – értelmezhetetlen ábrák, az most elnyerte a valódi értelmét. A barokk teret a mozgalmasság jellemzi, a folyamatosan változó tér a dinamika és a monumentalitás. Ezt gyufásskatujányi ábrákról nem lehet érteni. A barokkot könyvből nem lehet tanulni, csak bemagolni. Aki azt mondja, hogy érti, az stréber. Sose szerettem az éptörit, most kicsit bánom, hogy nem foglalkoztam vele többet.

Piazza del Poppolo:       - Santa Maria di Montesanto /Ide sikerült is bejutnom./

                                                           - Santa Maria del Miracoli

A 2 templom az éptöri könyvből. 

A Montesantoba bejutottam, de a Miracoli zárva volt. A tér magasabbról.

       A templomok magukban nem sokat mutatnak, térrel együtt nyernek értelmet. 3 monumentális út fut be a térre, amik az óvárosba/-ból vezetnek. (Már ha van értelme Rómában arról beszélni, hogy óváros.) Ezeken az utakon gyakorlatilag turisták korzóznak, meg az egész belváros velük van tele. Az út két oldalán boltok vannak, jobbnál jobb cuccokkal tömve (horrobilisnál horribilisabb árakkal természetesen).

         A tér fölött található a Villa Medici. A villa nem csak épületet jelent, hanem az épület és a kert egységét. Itt található a Piazza Napoleone, ennek az a sztorija, hogy szobrot akart magáról, de be kellett érni egy térrel. Ebből is látszik, hogy Rómának bármilyen vezetés alatt megvan az az ősi polgári ereje, amivel minden oda nem illő dolog ellen hatásosan tud fellépni. 

Szobrot akart, ennyit kapott Napóleon. Nincs is sok keresnivalója itt, tudták ezt a rómaiak már akkor is. A jobb oldali képen a Villa Medici. 

Intermezzo – Róma átok:

       Ez azt jelenti, hogy minden új épületet utálni fognak, legalábbis a belvárosban. Szigyi azt mondta, hogy ez nagyjából így is van. Nem is látni sokat belőle.

 

             A Villa Medici felől a jó öreg módszert követtem, találomra elkezdetem menni az óváros azon utcáin, amik tetszettek. Így jutottam el –elsőáldozó fejjel- a Basilica di San Lorenzo in Lucinahoz, innen pedig a Palazzo Ruspolihoz majd a Palazzo Borghesehez. Itt fiatal diákok próbálták lerajzolni az egyik épületet, kisebb nagyobb sikerrel, de inkább kisebb, viszont a csajok jól néztek ki esmént. (Itt visszautalnék az íratlan szabályokra.) És ettől egy köpésre volt az Ara Pacis, azaz az Accademia di Belle Arti, vagyis Richard Meier („az öreg zsidó”) háza, szép nagy és fehér.

San Lorenzo in Lucina

Intermezzo – Ara Pacis Augustale:

       Augustusi béke oltára. Augustus Hispániából hazatérve a szenátus határozata alapján a Campus Martiuson felállított, az augusztusi békének szentelt oltára. Az Augustus kori római művészet egyik legkiemelkedőbb alkotása.

Ara Pacis - Meyer, fehér.

Az augusztusi béke belülről, szép tiszta tér. Az épület nem nyomja el az oltárt. A szerkezet igen teccetős.

        No és ennek az oltárnak épített Meier egy héjat. Én szeretem ezt a házat. De el kell mondanunk, hogy Meiernek viszonylag könnyű dolga volt, mert egy darab oltár fölé kellett tetőt rakni, ami azért elég nagy szabadságot biztosít. Természetesen van még egy alsó szint is, ahol a kötelező kiállítótér van. (Kávézó nincs.:) E mellett van a Mausoleo di Augusto, ami jelenleg egy romhalmaz elkerítve, és gazzal benőve, de már folyik a felújítása.

     És eljutottam innen a Piazza di Spagnahoz azaz a spanyollépcsőhöz. Aztán tudatosítottam, hogy már voltam ott, csak éppen fent mentem el, és nem néztem le, vagy lehet, hogy le is néztem, csak nem tudatosítottam, hogy az az. A tövében ott figyel Bernini szökőkútja. Az egész környéket vastagon borítják a turisták, ráadásul, amikor odamentem eggyel többen is lettek. 

A Spanyollépcső egymillió turistával, és rengeteg pakival. 

       Innen indultam vissza Szigyihez, ugyanis bajor estre mentünk egy bajor csajhoz. Jó kis este volt. A bajor csaj Kati (Zárt a hanggal kell ejteni a nevét.), a huga, egy holland leányzó, Bálint, aki művészettörténész, Szigyi, meg én. Knédli, nokedli, gombás hús, saláta, epres joghurt, a legjobb német sör és a legrosszabb olasz bor. Magyar gyomorhoz van beállítva a bajor konyha is. A hollanad csajtól megtudtam mit jelent a holland szöveg a poszteren a nappalink falán: Bloemen kleuren je dag. – Virág színek minden napra. Sok éves találgatás oldódott meg.

 

Péntek, május 21.

         Az ébredést soha nem siettem el, végül is pihenni mentem Rómába, nem stresszelni. A reggeli rendszerint ki is maradt, szinte mindig ebéddel indítottam. Bár néha lementünk a közeli kávézóba, egy capuccinóra, megy egy szecsára.

 

Intermezzo – a táp művészete /és kis kitérés az autógyártásra is/:

      Csak az, ahogy elkészítik a kávét, a mozdulatok, az érzés, már ebből sugárzik a nyugalom, a sok éves tapasztalat, ahogy megadják a módját az apróságoknak is. Mert ugye az ördög a részletekben lakozik. Nos itt nem lakik Belzebub az apróságokban, mert az olaszok kipaterolták. És akkor pár szó az autógyártásról. Mert minden mindennel összefügg. Azt hihetnénk, hogy az olaszok trógerek, és nem szeretnek dolgozni. A helyes megfogalmazás viszont, hogy az olaszok nem a munkáért élnek, Dolgoznak, hogy éljenek, de ezt sem viszik túlzásba. Felsorolok pár nevet: Ferrari (erről azért kevesen nem lallottak), Lamborghini, Maserati, Alfa Romeo ezek csak az ismertebb prémiumkategóriás autók voltak. Ilyet trógerek nem tudnak készíteni. Ezekhez kevés a szaktudás, ezekhez szív kell. És akkor még nem beszéltem az eszméletlenül praktikus, tartós, olcsó, városi kisautókról. És még meg sem említettem a motorgyártás. A konkúzió ebből a kis eszmefuttatásból, hogy: Nyugodtan, szépen, ahogy a csillag megy az égben. A stressz különben is árt a bőrnek.

 

               Kaja után bementünk az építészkarra, ahol Kati hugával találkoztam Verával, aztán vele sétáltam a Villa Borgheseben. Ez egy hatalmas park több kisebb épülettel, az építész kar is itt van, közvetlenül a Palazzo Delle belle Arti (római szépművészeti múzeum) mellett. Innen a jól bevált találomra sétálás módszerét követve eljutottunk a Piazza della Repubblicara. Ez egy majdnem teljes köralakú tér, két hatalmas negyedkör alakú épülettel, ezekkel szemben található a Basilica di Santa Maria degli Angeli. A belsejében van egy vonal, ami mentén a csillagjegyek vannak felfűzve. Itt található a Terme di Diocleziano, vagyis Diokleciánusz termái. Ezt nem néztük meg, de legközelebbre is kell hagyni valamit. Innen még a vasútállomás fele vettük az irányt (mint utólag kiderült). Aztán hatoltunk vissza metróval a Piazza del Poppolóra, ahol Szigyi meg Kati várt minket. Az esti program az volt, hogy Magdával megyünk a 2010-es sajtófotó kiállítást megnézni a Trasteverére (jelentése, a Teverén túl). De sikerült elkapnunk a 116-os buszt. (Kicsi busz és elektromos. A szák római sikátorokban csak ez fér el.) És kb. másfél óra utazás után 5 perccel zárás után érkeztünk meg a múzeumhoz, úgyhogy a nézésből pizzázás lett, meg fotózás. Magda gépével szórakoztunk, hosszú záridővel készítettünk képeket. Még hazaindulás előtt bedobtunk egy 69 nevű csokifelest (chocolate-shot) az egyik erre szakosodott könnyvesbolt-kocsmában.

Szépművészeti.


Ezt találtam, mikor Verával sétáltam. Nem tudnám egyértelműen azt mondani rá, hogy szép, ennek ellenére nekem nagyon tetszik, ez a technokrata építési mód, amúgy is közel áll hozzám. Kíváncsi vagyok a csomópontjaira.

 

Kis csillagászat és a Szűz.

 

 Szombat, május 22.

      Talán az egyetlen nap, amikor korán keltünk. A bajor kajálós bandával indultunk Tivoliba, ez a kisváros Rómától másfél órányi vonatútra található. Maga a város is gyönyörű, de alapvetően 2 dolog miatt mentünk: Villa D`Este és a Villa Hadriana. A Villa D`Este egy 1500-as évek közepén kiépült kert és egy hozzá tartozó épület. Valójában a kert a lényeg, gyönyörű. Szökőkutak, kis tavak halakkal, mindenféle érdekes susnya. A Villa Hadriana pedig Hadriánusz császár nyaralója (Később a többi császár is előszeretettel pihent itt, művészek és előkelők társaságában.), óriási kiterjedésű park, ahol gyakorlatilag már csak a romok maradtak fent. Hadrianus császár az utazásai során látottaknak akart itt emléket állítani a számára kedves épületek másolataival.

       Fajjin kis nap volt, hazafele viszont porrááztunk miközben a tivoli vasútállomás fele rohantunk. De egy építész soha nem tud olyan gyorsan futni, hogy ne vegye észre a rétegelt ragasztott szerkezetű gyaloghidat, még a legnagyobb esőben sem.

 A Villa D`Este, kívülről csak ennyi látszik, ámde belül sokkal szebbet mutat.

Szeretik a vizet a mediterrán embrek, a városok is tele vannak kis szökőkutakkal, hűtik a levegőt. Rómában nem lehet szomjanhalni, tele van ivókutakkal.

Villa Hadriana (a h-t nem ejtik, csak Adriana). Érdekes a fal.

Rengetegsok hektáron az utazásai alatt látott épületeket építettette fel.

Két bajor és másfél magyar látszik. Bal oldalon meg zuhog az eső, de építész olyan gyorsan nem tud futni -még esőben sem-, hogy a figyelmét elkerülje a rétegelt-ragasztott fatartó szerkezetű híd. 

Intermezzo – bajor szerető:

„Csendes tóban lakik a béka.” Vagy: „Alamuszi nyuszi nagyot ugrik.” Aki akarja megérti.

 

                Reggel megjött Balázs, napközben a városban mászkált, este találkoztunk a Policlinicon. Lecuccoltunk a lakásban, aztán bevettük magunkat a városba. Balázsnak annyi haszna volt, hogy hozott egy komolyabb digitális tükörreflexes gépet és teleobjektívet is. Ennek még a későbbiekben lesz jelentősége. Megnéztük a Trevi kutat, ahol gyakorlatilag ásítani sem lehetett, mert ha jobban kinyitottad a szádat, akkor egy japán turistát ütöttél le az alsó álkapcsoddal. Gy.k.: sokan voltak. Átmentünk a Spanyol lépcsőhöz, ahol ugyan ez várt. A belvárosban több magyar szót hallottunk, mint olaszt. Hemzsegtek a turisták mindenhol. Mikor meguntuk a akkor elindultunk gyalog vissza a Policlinicora, mint kiderült ez nem a legokosabb dolog volt, de egy óra alatt azért visszasétáltunk. 

Elégedett emberek a Trevi kút mellett, és a Trevi kút. 

Vasárnap, május 23.

          Kompenzálva az előző napi koránkelést volt már fél kettő mikor elindultunk. Bezúztunk a Palazzo Barberinire, és elkezdődött a tudatos városnézés.

 

Intermezzo – hogyan van nyitva?:

          Reggel 8-9-től 11-12-ig, majd délután 16:30-tól 18-19-óráig. A templomok ekkor vannak nyitva. Mese nincs.

 

San Carlo alle Quatro Fontane

San Andrea al Quirinale

Piazza del Quirinale

San Silvestro Quirinale

         Ezen kívül még volt pár templom, amit lefotóztunk, de a jóég tudja, hogy mik voltak. Megnéztük az „Írógépet”, „Róma sebét”, a „Habostortát” a II. Viktor Emánuel emlékművet, szerintem annyira nem vészes, bár tény, hogy szép nagy és fehér, Meier biztos szájszélen csorgó nyállal nézte.

             Bepattantunk még a „nagy fehér” mögötti templomba is. Ez a Santa Maria in Aracoeli. A téglahomlokzata érdekes ívben hajlik. (A templom ellőtt egy olyan giccses esküvő volt, hogy még Győzike is elismerően csettintett volna.)

 

Sokévi kihagyás után jól esett egy kis rajzolás. Rajzolni kell! Különben meg a San Carlo alle Quatro Fontaneban vagyunk, ez a barokk etalonja.

 

San Carlo alle Quatro Fontane még mindig. Gyönyürű tér.

San Carlo alle Quatro Fontane kívülről is. Nincs előtte tér, pedig vérre mennő vitában kiokoskudtuk, hogy köllene. Igényli a barokk templom a teret.

San Carlo alle Quatro Fontane esmént. Mozgalmas barokk homlokzat, lerí róla a gazdagság. Sokkal nagyobbnak gondoltam, de annak ellenére, hogy viszonylag kicsi a lényeg nem veszett el, inkább csak koncentrált formában jelenik meg.

San Andrea al Quirinale, ide mindig rosszkor jöttünk, csak kívülről láttuk, a kép meg azért van két darabban, mert így adta ki, volt jobb is, de azt sikerült letörölni. Ez is és az előző templom is elipszis alaprajzú (legalábbis nagyon leegyszerűsítve), de San Carlo alle Quatro Fontaneval ellentétben itt az elipszis rövidebb tengelyénél van a bejárat.

Piazza del Quirinale.

Megfeszített munka a Piazza del Quirinalen, és a San Silvestro al Quirinale templom. (Nem tudom fontos-e, de ha már ott voltunk, adtam neki egy képet.)

Az "írógépről" nincs kép, ez a templom mögötte van: Santa Maria in Aracoeli. A téglahomlokzata egyszerűségében szép.

Égi fény és áhitat. Vagy szellemesen: az áhitat átitat. 

          Hanem a magyar megéhezik azért városnézés közben. Ezért irányoztuk magunkat a Trastevere fele egy alaposat pizzázni. Közben kezdtünk ráérezni a teleobjektív ízére, a fotózás a következő napokban harapózott el igazán.

 

Intermezzo – csajozós filozófia és egyéb okosságok a Peteredy utca autistájának közreműködésével:

1.

- „Azt hiszem esni”

- „A végén még elázunk, mielőtt eláznánk.”

2.

- „A világon a legfontosabb dolog, hogy legyen csajod. Ha viszont nincsen csajod, akkor legalább legyen igazad.”

- „De ha igazad van, de csajod meg nincsen, kitörölheted az igazaddal.”

- „Ezért fontos, hogy legyen csajod.”

3.

- „Háromra hajolj el oldalra.”

- „Merre?”

- „Mindegy. Rendben van ez a csaj.”

 

                Megfelelő mennyiségű kalória bevitele után, miután kellő mennyiségű okosságot borítottunk a sötét világra felmentünk a San Pietro in Montorino templomhoz. Erről kb. ennyit tudok térkép alapján, de nyugodtan utána lehet nézni akárhol, annyira nem jelentős. Útba esett, ezért megnéztük még a Piazza di San Francesko d`Assisi téren a San Francesko a Ripa templomot. Ez még mind a Trasteverén volt. Mászkálás előtt és után még egy-egy chocolate-shottal kínáltuk meg magunkat, biztos, ami biztos alapon.

Eső előtt nem sokkal, és az éttermünktől nem messze. Speciel a baloldali képet láttuk kajálás és borozgatás közben. Aki oda leül kajálni, az automatikusan megadja a módját. A Trasteverének ilyen kisvárosias hangulata van. Baloldalon meg a Piazza di Santa Maria in Trastevere, itt is sokat ücsörögtünk és fotóztunk.

A Santa Maria in Trastevere templom a Santa Maria in Trastevere téren.

Intermezzo – csokifeles/chocolate-shot:

        Allora. Kétcentes felespohár csokiból, benne minden földi jó, rajta tejszínhab, azon meg őrölt dió. Hátrahajtod a fejed, kinyitod a szád, az egészet belerakod mindenestől és összeharapod. Nagyon finom. Ezen kívül az összeset valamilyen pozitúráról nevezték el, nem tudom, honnan jött az ötlet, de a következő beszélgetés zajlott le köztünk, és az egyik pincér között, aki tudott egy kicsit angolul:

L.:          - „Two Spagnolettas pleas!”

B.:          - „Can I put my beer here?”

P.:          - „Yes.”

L.:          - „No.”

P.:          - „Where are you come from?”

B.:          - „From Hungary.”

L.:          - „Ungarese.”

P.:          - „Do You know what Spagnoletta means?”

B., L.:      - „No”

L.:           - „Only 69. Have it connection with this?”

P.:          - „Yes, it have. It means titty-fucky.”

Csak röhögtünk.

 

       Hazafele a Trasteveréről a hídon át az belváros fele találkoztunk két taggal. Az egyik egy psichológus, aki 3 €-ért a szemedbe néz, és ír egy verset. Mondtam neki, hogy adok 10 centet írjon nekem 10 szót, oszt szevasz. De nem akart, végül beszédbe elegyedtünk vele, és írt ingyen egyet, én meg adtam neki 1 eurót. Balázs 2 adott neki a saját verséért. Ha két magyar megjelenik valahol, akkor az „aggyá félárér kettőt” helyzet nem kerülhető el. A másik tag pedig egy zenészszerű életművész-hippi-csöves tag volt. Vele Indiáról beszéltünk sokat, ő is volt ott, azt mondta szeretni fogom. Hozott is onnan egy hangszert, kicsit szórakozott is vele. Didzseridu, ez volt a hangszer neve, búgnak bele és közben beszélnek.

        Végül éjszakai buszokkal jutottunk haza, a buszosok annyit gagyogtak angolul, hogy mindig szóltak, hol kell leszállnunk. A nap lezárása pedig egy jó kis vita volt Szigyivel a barokk tér szükségességéről, és a korral való haladás mértékéről. A konklúzió: nem árt a tér a barokk templom elé, a korral meg haladni kell, de okosan.

 

Hétfő, május 24.

             Ismét izzítottuk a barokk könyvet. 11-kor startoltunk el a Piazza Barberiniről, ezen a téren van a Fontana del Trinitore szökőkút is. Bejutottunk a San Carlo alle Quatro Fontane (Borromini) templomba, amit előzőleg csak kívülről láttunk, ez a barokk tér esszenciája, sok év után jólesett egy kicsit rajzolni, majd porráfotóztuk az egészet, és irány a San Andrea al Quirinale (Bernini). De már elmúlt dél, mire odaértünk, úgyhogy ezt megint csak kívülről láttuk. Következett a Santa Susana (Carlo Maderno), jelenleg egy könyvtár van mellette és a San Beneditto templomok. Bejutnunk sajnos egyikbe sem sikerült. Egy puccos fedett vásárlóutcán keresztül jutottunk el az útra, ami mentén van a Palazzo Chigi (Bernini) és a Palazzo Odescalchi (Bernini). Innen nem messze van az Il Gesú. És persze jött a kihagyhatatlan Pantheon. (A nagy ház a jó fagyizó mellett.) A minden vallás temploma, úgyhogy ha rózsafüzért mormolsz se fog Zeus tüzes villámokkal meghajigálni. Különben meg itt van az egyik legjobb fagyizó a városban. Innen okossan átmentünk a Piazza Navonára. Aztán győzőtt a gyomor, csak megint a Trasteverén kötöttünk ki. 

1 komment

Címkék: utazás építészet róma barokk

Róma - folytatás

2010.06.08. 15:01 Capa

 

Hétfő, május 24.

        Ismét izzítottuk a barokk könyvet. 11-kor startoltunk el a Piazza Barberiniről, ezen a téren van a Fontana del Trinitore szökőkút is. Bejutottunk a San Carlo alle Quatro Fontane (Borromini) templomba, amit előzőleg csak kívülről láttunk, ez a barokk tér esszenciája, sok év után jólesett egy kicsit rajzolni, majd porráfotóztuk az egészet, és irány a San Andrea al Quirinale (Bernini). De már elmúlt dél, mire odaértünk, úgyhogy ezt megint csak kívülről láttuk. Következett a Santa Susana (Carlo Maderno), jelenleg egy könyvtár van mellette és a San Beneditto templomok. Bejutnunk sajnos egyikbe sem sikerült. Egy puccos fedett vásárlóutcán keresztül jutottunk el az útra, ami mentén van a Palazzo Chigi (Bernini) és a Palazzo Odescalchi (Bernini). Innen nem messze van az Il Gesú. És persze jött a kihagyhatatlan Pantheon. (A nagy ház a jó fagyizó mellett.) A minden vallás temploma, úgyhogy ha rózsafüzért mormolsz se fog Zeus tüzes villámokkal meghajigálni. Különben meg itt van az egyik legjobb fagyizó a városban. Innen okossan átmentünk a Piazza Navonára. Aztán győzőtt a gyomor, csak megint a Trasteverén kötöttünk ki. 

 

Piazza Barberini a Fontana del Trinitore és a Palazzo Barberini.

 

Santa Susana  és a San Beneditto. Bejutnunk nem sikerült egyikbe sem, de elmondhatjuk magunkról, hogy mint tudatos turisták ezt is láttuk.

 

         Itt találkoztunk a muzsikus arccal, akivel előző nap beszéltünk a hídon, odajött köszönni, de elkövette azt a hibát, hogy volt nála egy esernyő. Upsz! Ja és sötétebb színű a bőre.

                S.:           - „Hello”

                És itt Balázs meglátta a kezében az egyszem esernyőt.

                B.:          - „No, thank you!”

                L.:           - „Te hülye, ez a zenész gyerek volt!”

Kellett egy kicsit nógatni, hogy ne menjen el, de utána csak röhögtünk rajta. Viszont ahhoz, hogy érteni lehessen ezt a szituációt, szükség van a következő intermezzókra.

 

Intermezzo – pakik:

                Indiai arcok szanaszét a városban. Kabóca mágnest, repülő világító vackot, rózsát és esernyőt. Valószínűleg maffiában dolgoznak. Ha kell gesztenyét sütnek a Spanyol lépcsőnél, vagy polaroidgépekkel inzultálják a turistákat a Trevi kútnál, esetleg a Trasteverén öltöznek be fáraónak és pénzért hajlonganak, de olyan is van, hogy festéksprével készítenek gusztustalanul giccses képeket ostoba turistáknak. Különleges képességük, hogy ha kicsit beborul, akkor ellepik a várost esernyőkkel. Balázs mondta, hogy míg nem találkozott velük, nem is tudta, hogy fajgyűlölő.

         Kaja után még egy ipari méretű gelatot is elcsomagoltam. Majd a Tevere parton sétáltunk felfele. Angyalvár, Ara Pacis, Piazza del Poppolo, itt teleobjektívvel vadásztunk. Majd átmentünk a Trevi kúthoz sörözni. Itt készült el a „Római álom” című fotó, és itt fogalmaztuk meg a túra jelmondatát: „I like Roma, Roma likes me!” (Ezek a föliratok pólókon voltak, csak külön-külön, pedig együtt nyer értelmet.)

          Innen hazamentünk. Az is volt még egy kaland, amikor egy mattrészeg figura egy doboz sörrel ült be a busz volánja mögé az éjszakai járaton. De aztán kiszedték, pedig izgalmas út lett volna.

 

„I like Roma, Roma likes me!”  (Zárójelben jegyezném meg, hogy párezer eurónyi fényképezőgép azért lógott a rizstündéreken.)

 

Kedd, május 25.

              Az egyetemre mentük, hogy Szigyi vallásának főpapjának, Paolo Portoghesi előadását –mit előadását, miséjét- hallgassuk meg. Sajnos nem jött el, viszont a fiatal csaj, aki az órát tartotta nagyon tehetséges volt. De annyira azért nem, hogy negyed óránál többet maradjunk.

         Így kortárs építész körutunk napja jött el. Elsőként a muzsikás csótányokat néztük meg a Parco della Musica (Renzo Piano). Három hatalmas bogárforma zenei pavilon egy szabadtéri lelátó köré rendezve, körülötte park, az elmaradhatatlan kis szökőkutakkal együtt. A szerkezet, ami az épület külső burkát tartja lenyűgöző. Lenyűgözően pazarló és tiszta mérnöki szerkezet. Rétegelt-ragasztott fatartók, aláfeszítve, kitámasztva, merevítve. Szép szerkezet, tiszta formák.

Csótányok. Autópály megy el mellette, de ez abszolút nem zavaró belülről, kívülről viszont passzol hozzá. 

Azé ott vagyunk mindenhol, no.

Logikus szerkezet, ezé szeressük. A galambok is szeretik, mert a rengeteg vasra le tudnak ülni, cserébe leszarnak mindent. Amikor ott jártunk akkor is magasnyomású tisztítóval csapatták le a guanót. Ez a kis hiba azonban nem von le semmit az épület értékéből.

        Ettől nem messze van a már vasbetonról és tartóról ismert sportcsarnok, Nervi Palazetto dello Sportoja. A kifakult, ezerszer fénymásolt, alig látható képek nem adják vissza azt a hatást,a mit a csarnok élőben. Kívülről elég szakadt volt, de a belseje valami csodálatos. A képek jobban elmondják, de ha meg kéne határozni mi az a mérnöki szemlélet, akkor ezt az épületet mutogatnám.

Hatalmasat villantott Nervi ezzel a kecóval. A legszebb vasbetonok egyike. Amiből nálunk panel, az Olaszországban kisebb csoda. Természetesen ez csúsztatás, figyelembe véve, hogy a kommunkisták miatt van a magyarban a rossz beidegződés, ha meghallja, hogy vasbeton. Meg a magyar szakemberek a világ élvonalában voltak egy időben, gondolok itt Zielinski Szilárdra.

Kívülről kicsit szakadt, de belül tip-top.

Logikus és szép. Ott a Nap, vagyis kicsit balra (nekem jobbra). 

      Kicsivel odébb van Zaha Hadid új múzeuma, ami akkor még nem volt nyitva, a MAXXI. A múzeum még nem volt nyitva akkor, csak azon a héten vasárnap volt a megnyitó. A verécke viszont nyitva, szóval gondoltam bemegyünk, csinálunk pár fotót az udvarban, míg ki nem dobnak a biztonságiak. Aztán bementünk az előtérbe is, és még mindig nem volt sehol egy szem securitis sem. Ez volt az a pont, ahol vérszemet kaptunk, és több mint egy órát voltunk a múzeumban. Végigfotóztuk az egészet az elejétől a végéig. Egyetlen egyszer állítottak meg, hogy kik vagyunk, akkor ez a párbeszéd zajlott le:

-            Valami gagyogás olaszul.

-            „Excuse me?”

-            „You are photographers?”

-            „Yes.”

És fotóztunk tovább. Ez a szép nagy, digitális tükörreflexxes gép által sugárzott komolyságunknak köszönhető. Nem szeretem Zaha Hadid épületeit, de ez a múzeum zseniális. Nem nagyon rondít bele az utcaképbe, egy régebbi klasszicizáló épülethez tapad, a ház nagy része az udvarból látszik csak. A terület amúgyis inkább a külvárosias. Nem messze van a Parco della Musica. Valószínűleg fellendíti majd kicsit a környéket. A múzeum azon a héten vasárnap nyitott meg.

 

Ebből még nem mondanám meg, hogy teccik-e vagy sem, meg Zaha Hadiddal kapcsolatban amúgyis fenntartásim vannak. Ezzel viszont hatalmasat gurított.

 

MAXXI bejárat. Passzentos a 600 cbr színben.

 

Samu ott döglött az árnyékban. Az udvar hátuljába nem mentünk ki, pedig ki kellett volna.

 

Amerikai és európai iskola keveredése. Az amerikai egy sötét doboz, csak mesterséges világítassal dolgozik, az európai minél több fényt akar beengedni, természetesen közvetve és szórt fényt, ezért vannak végig mozgatható árnyékolók.

 

Európai iskola.

 

Fantasztikus a lépcsőház. Kívülről nem sok látszik, erőt vett magán Zaha, és nem csak az önmegvalósítás volt a cél, jó is lett. Nagyvonalú, dinamikus terek alakultak ki.

 

            Innen a Trasteverére mentünk a szokásos helyünkre, az éhhalál szélét súroltuk mikor megérkeztünk másfél óra utazás után. Majd a szokásos helyünkön a Piazza di Santa Maria in Trastevere téren a Santa Maria in Trastevere templom előtt teléztünk. Majd konty alá löktünk egy csokifelest, aztán kiültünk a Piazza in Piscinula térre a szökőkút elé a lépcsőre, és figyeltük és fotóztuk az embereket. (Itt született az íratlan olasz szabályokra visszautaló két kifejezés: 1. csöcsfelhő közelít, 2. kileng a csöcsméter.)

 

A Trastevere kincsei.

  

Szerda, május 26.

              9 után kicsivel sikerült elindulnunk. (Halleluja!) A Terminire mentünk jegyet venni a Balázsnak, természetesen nem hozta a jegyét (A hülyeséget márpedig büntetni kellene!), ezért vissza kellett mennie, de én azt már nem vártam meg, nekiindultam egyedül a Vatikánnak.

    Ha már arra jártam megnéztem az Ara Pacist, bementem, végigfotóztam, megcsodáltam. Aztán irány a Piazza di San Pietro, szerencsém volt, a Pápa éppen ott bandázott a bíborosokkal. Beszélt magyarul, beszélt szlovákul. Majd megérkezett Balázs, teléztünk egy kicsit a téren. Majd elsétáltunk kajálni a jól bejáratott helyünkre. Majd a Piazza di Santa Maria in Trastevere téren folytattuk a telézést. Igazi paparazizásba fulladt a fotózás, a pofátlanság hullámai már a gátak tetejét nyaldosták. 2 méterről arcba fotózni egy hegyomlásnyi objektívvel. Balázs meg is jegyezte: „Lehet paparazzi leszel, az a 6 év építészkedés elég nagy mellényúlás volt” (Itt jegyezném meg, hogy én is összefoglaltam Balázs mai napját: „Balázs, te nem vagy hülye, csak alulinformált, és a magadfajták miatt tart ott a világ, ahol.”)

 

Intermezzo – a fotózásról:

      Embereket fotózni a legszebb és legérdekesebb téma. Folyamatosan változik. A magánélet határát nehéz megtalálni. Az igazi fotós talán nem is keresi.

 

Intermezzo – Vespa szüzek:

         10 centis magassarkúban, kiskosztümben, Momo design bukóban, kinyitható telefon betűzve a bukó és a fej közé, és jól is néz ki. (A szűzre nem mernék mérget venni.) Vagy robogón dohányozni. Esetleg középkorú nők Harley Sportsteren. Vagy öltönyös úriemberek, akkor túra BMW-ken, mint egy tanker. Ezek mindennaposak.

 

Intermezzo – az ipari turista:

        Rikító piros, sárga, zöld, kék pólóban, kis mp3 lejátszó szerű kütyüvel a nyakban, rengeteg fényképezőgéppel, baseballsapkában, egy feltartott esernyőt követve. Vagy azok a németek akik sárga kölcsönözhető biciklivel a legszűkebb utcákban vonulnak csengetve, és azt hiszik, hogy ez vicces is. Az első csoporttal semmi bajom, csak nem tudják mire kényszerítették magukat a társasutazással, de az idióta németeket addig ütném egy colos cinkkelt vascsővel, amíg nem kezdenek normálisan viselkedni. Rómában viselkedj úgy, mint egy római!

Azt hiszem valami püspöki székhely és az Angyalvár. 

A Szent Péter bazilika, a központ. 

És az odafele vezető út. Látszik rajta, hogy nem a Hörpi bisztróhoz vezet.

Arcok a téren.

Útban a Trastevere fele láttam meg ezt a szobrot, a Koldus stigmákkal. Szemét között, egy sarokban ül, neked kell észrevenned. Meg az elengedhetetlen 500-as Fiat.

Michael di Angelo mester munkája. Amint belépsz mindjárt jobbra.

A Szent Péter bazilika. Felépítettük, nem kicsi.

Győzike is elismerően csettintene a sok csicsára.

És igen, Esztergom, mondom, ott vagyunk mindenhol.

       Kaja után visszamentünk Piazza di San Pietrora. Bementünk a Szent Péter Bazilikába, ide csak fémérzékelő kapukon keresztül juthattunk be. Végignéztük. Megfogtam Szent Péter lábát, a biztonság kedvéért mind a kettőt (Elég kopott volt már jobb, vagy a bal?). A kupolába már nem jutottunk fel. Én maradtam rajzolni, Balázs elment vásárolni, majd a Trasteverén találkoztunk.

 

Intermezzo – a tenger gyümölcsei:

        Ez elég pontatlan megfogalmazás, és nem csak biológiai értelemben. Többször láttam a pincéreket gusztusos paradicsomos tésztákkal szaladgálni (akkor még gusztusosnak hittem), amiben kagylóhéjak figyeltek, gondoltam kipróbálom. Tanulságos volt. A magyar gyomor alapvetően nem moslékra van beállítva. A tésztán volt garnélarák, amivel semmi baj nincs, bár sülve finomabb, de a kagyló az nem a tenger gyümölcse, hanem a tenger hányása. A szaga ugyan rossz volt a tésztának, de az íze is, hanem ha már ki van fizetve, akkor megeszem, ha megdöglöm, akkor is! 10 évig voltam kolis, láttam már ezt-azt. Az a kaja a gusztustalanság határát súrolta, volt pár pillanat, amikor azt hittem, hogy a kagyló miután körülnézett inkább mégis visszafordul, de miután belefojtottuk egy üveg borba, már nem mocorgott annyit.

 

Elmélet – hogyan ismerjünk meg egy várost:

         Úgy indultam Rómába, hogy most aztán tényleg de minden megnézek. De egy várost úgy lehet megismerni, ha élünk benne. Ha sétálsz benne, ha elmész étterembe és múzeumba, Vagy ha csak leülsz és nézelődsz. Kell: sétálni, enni, inni, beszélgetni, hallgatni, nézni, látni, rajzolni, fotózni.

 

Elmélet – hogyan kell tanítani a barokkot:

          A tanulmányi kirándulások most nyerik el valódi értelmüket. Már írtam fentebb, hogy képről nem lehet. Pontosabban meg lehet tanulni, de igazán megérteni csak helyben lehet.

 

Csütörtök, május 27.

           A mai penzum a Basilica di San Giovanni in Laterano, vagyis a Lateráni bazilika. Ide még Balázs is velünk jött. A templomnak barokk kulisszahomlokzata van, a pápai bazilikák egyike. Ha jól emlékszem Szent Ferenc ide jött, mikor engedélyt kért a pápától rendje megalapításához. A bazilika belsejében a 12 apostol márványszobra látható 12 falfülkében. Innen elsétáltunk a Colosseumhoz. De végül ez is a következő látogatásomra marad, nem mentünk be, és a Forum Romanum is kimaradt. Csak az írógépről készítettünk pár képet a helyről. Itt Balázs elvált tőlünk, mi meg Szigyivel elmentünk a San Paolo fuori le Murahoz. A Falakon Túli Szent Pál Bazilika az egyik templom, amit kifejezetten szeretek Rómában. Gyönyörű az előkertje is, és bár nem akkora, mint a Szent Péter Bazilika, mégis nagyobbnak érződik. Amikor nincs mise, a székeket oldalra pakolják, és kinyílik a hatalmas tér. A szentély feletti képet gyakran nyomtatják azokra a kis kártyácskákra, amiket az imakönyvekbe szoktak rakni. Már késő délután volt, és csengettek, gondoltam mise lesz. Szigyi amúgy sincs megkeresztelve, őt is érdekelte milyen a mise, de csak énekeltek, ráadásul az is elég gyenge eresztés volt, figyelembe véve, hogy kb. 20 pap próbálkozott. 15 perc után ki is jöttünk.

        Este Szigyi norvég haverja látogatott meg bennünket. Csinált neki mákos és diós tésztát. Meg beszélgettünk. Hajnalban megérkezett Párizsból Fathi, Szigyi török haverja.

 

A San Giovanni in Laterano hatalmas barokk kulisszahomlokzata. A négy pápai bazilika közül az egyik.

 

12 fülkében 12 apostol.

 

Ide zárják a rossz turistákat, aztán feletetik őket az oroszlánokkal. Innen a kifejezés: "Kövér mint a római oroszlán.", ugyanis elég sok a turista. Az ijedősebbek kedvéért elárulam, hogy valójában nem is.

 

Colosseum és Constantinus diadalíve.

 

A Falakon Túli Szent Pál Bazilika, az egyik személyes kedvencem.

 

Kard és kereszt.

 

Sorban a falon a pápák képei. A szentély feletti mozaikot gyakran látni kis imádságos lapokon.

 

Öt hajós bazilika. Mivel üres a középső hajó még nagyobbnak érződik.

 

Péntek, május 28.

           A hazaindulásom napja. Reggel még ittunk egy capuccinot a közeli kis kávézóban. Aztán elmentünk hárman megnézni a Sant'Agnese fuori le mura templomocskát, aminek az az érdekessége, hogy kb. 3 méterrel az utca szintje alatt a templom padlószintje. És itt akadtunk egy igazi kis csodára a Mausoleo di Santa Costansara. Kis köralakú templom, központosan szervezett tér, középpontba az oltárral, kis keleti megnyitással. Olyan a tér, olyanok a fények, amelyek -nnak ellenére, hogy az épület kicsi- monumentálissá teszik a teret. Az ilyen helyen órákig el lehet ücsörögni. Pont dél volt, aztán Szigyivel elmagyaráztuk Fathinak a déli harangszó történetét.

           Még kajáltam a menzán, aztán elindultam haza. Késett a busz is egy kicsit, amivel a reptérre mentem, dugó is volt, de még így is időben odaértem. Ahol viszont másfél óra késéssel indult a gép, ennek annyi előnye volt, hogy Pozsonyban a vasútállomáson nem kellett sokat várnom. Este fél 12-re már otthon is voltam. Reggel kávé Rómában, délben még Mausoleo di Santa Costansánál vagyok, és fél 12-kor már otthon. Még vissza kell mennem. 

Szólj hozzá!

Címkék: utazás építészet róma barokk

süti beállítások módosítása