Kelj föl, és röhögj!
Egy link volt az egyik közösségi portálon, Litkai Gergely: Mesteremberek címmel, és eszembe jutott, hogy nem is nagyon ismerem ezt a figurát, pedig az új, magyar dumállós komédia születésénél már ott bábáskodott. Több videót lepörgettem, ezzel is elodázva az akadálymentes nyaraló és a norvég katedrális tervezését, de a pótcselekvésekről majd máskor. És a sok link között kidobott a jútúb egy interjút a Bödőccsel, ami valamikor a nyár elején lehetett. Egy viszonylag igényes műsor az M2-n, a címe Záróra. Már láttam több adást is, azok sem voltak rosszak, de ez a rész eléggé ambivalens érzéseket keltett bennem. A riporter kislány végig a politikára hegyezte ki az egészet, és úgy volt vele, mint én fiatalabb koromban a konzultációkon. Mindig rinyáltunk, hogy nincs meg a megfelelő mester-tanítvány viszony az egyetemen, túl sok a diák, nem lehet megfelelően átadni a tudást és a szemléletet. Ez a láthatatlan lustaság. Az, hogy erre rájöjjek egy jó mester kellett és egy kis idő. Ez az ellentmondás. A láthatatlan lustaság egy kicsit benne lakik minden emberben, de mint sok más, kicsi hazánkban ez is erősebb valahogy. A lényege, hogy nekünk vezető kell! Vezető, akire támaszkodhatunk, aki irányt mutat, aki megmondja mi a jó, és ha az ő tanácsait követjük, akkor a jövőnk boldog lesz és békés. Ez első pár évben én is ilyet kerestem, vagyis inkább az utolsó egyben nem kerestem ilyet. Aztán nem egész egy éve döbbentem rá, hogy az egyik legrosszabb konzulensem volt a legjobb. Klobuval egy értelmes konzultációnk nem volt, soha nem mondta, hogy ez jó vagy rossz, csak, hogy csináljam, aztán jó lesz, ha kérdeztem, akkor visszakérdezett. Amit az egyetemen tanítanak, az csak minimális. Le Corbusier nem járt egyetemre, kikerülte azt a sok általánosítást és beidegződést, amit én már nem tudok, csak oldani egy kicsit. Fölállított pár pontot és tételt, amire mint tyukok a forró takonyra csaptak le a kiéhezett, bizonytalan építészek. Aztán az élete végén meggondolta magát, és megcsinálta a ronchampi kápolnát, mintha egy fuckot mutatott volna a birkáknak. Volt benne annyi bátorság, vagy annyira nem érdekelte őt, hogy a többiek mit gondolnak, hogy szembefordult saját magával, és csinált valami teljesen újat, és tette mindezt úgy, hogy nem tagadta meg a múltját, csak azt mondta, hogy gyerekek én most egy ilyen kápolnát csinálok, mert ehhez van kedvem.
A főlényeg, hogy nincs egyértelműen jó megoldás!
Amikor egy szabadgondolkodású humoristát, aki objektívan szemléli (vagy legalábbis számunkra objektívan) a világot, erőnek erejével akar, egy nem is annyira buta riporter bekategorizálni, hogy no ő is volt itt nálunk, föltesszük a jobbközép, keresztényliberalista, neonácicionista dobozba, kipipáljuk oszt jöhet a következő. Az egész riport egy kicsit kínos volt, de Bödőcs valami angolos nagyvonalúsággal és nyugalommal próbált válaszolni, aztán szóba került Hofi is, hogy pályálya elején adott főleg riportokat, később már csak keveset. Ekkor jegyezte meg alig hallhatóan Bödőcs, hogy meg is bánta.
Amíg az ember fiatal, hajlamos fekete-fehéren látni a világot, amit áttranszformálhatunk olyan formába is, hogy szeretünk kategorizálni. A fiatal demokráciáknak, mint a mienk hasonló gyerekbetegségei vannak. Az ezen a téren fejlettebb országok, mint Svájc pedig unalmasak, de legalább nem engedtek mecsetet építeni. Nem is tudom mi lenne, ha okosak lennének az emberek, vagyis inkább bölcsek, és mindenki józan belátással tudna ítélni a dolgokban, de az ember gyarló. És ahhoz, hogy ebbe ne kopjunk bele, segít a humor, hogy egy újabb elcsépelt szólással éljek: Aki magán tud nevetni, egy életen keresztül jól fog szórakozni.
Tanulság, edukáljuk magunkat, szélesítsük a látókörünket, nekem is megmondta egy angol csaj, hogy nem vagyok well educated.
Okosodjunk, röhögjünk!
