Hétfő, május 24.
Ismét izzítottuk a barokk könyvet. 11-kor startoltunk el a Piazza Barberiniről, ezen a téren van a Fontana del Trinitore szökőkút is. Bejutottunk a San Carlo alle Quatro Fontane (Borromini) templomba, amit előzőleg csak kívülről láttunk, ez a barokk tér esszenciája, sok év után jólesett egy kicsit rajzolni, majd porráfotóztuk az egészet, és irány a San Andrea al Quirinale (Bernini). De már elmúlt dél, mire odaértünk, úgyhogy ezt megint csak kívülről láttuk. Következett a Santa Susana (Carlo Maderno), jelenleg egy könyvtár van mellette és a San Beneditto templomok. Bejutnunk sajnos egyikbe sem sikerült. Egy puccos fedett vásárlóutcán keresztül jutottunk el az útra, ami mentén van a Palazzo Chigi (Bernini) és a Palazzo Odescalchi (Bernini). Innen nem messze van az Il Gesú. És persze jött a kihagyhatatlan Pantheon. (A nagy ház a jó fagyizó mellett.) A minden vallás temploma, úgyhogy ha rózsafüzért mormolsz se fog Zeus tüzes villámokkal meghajigálni. Különben meg itt van az egyik legjobb fagyizó a városban. Innen okossan átmentünk a Piazza Navonára. Aztán győzőtt a gyomor, csak megint a Trasteverén kötöttünk ki.
Piazza Barberini a Fontana del Trinitore és a Palazzo Barberini.
Santa Susana és a San Beneditto. Bejutnunk nem sikerült egyikbe sem, de elmondhatjuk magunkról, hogy mint tudatos turisták ezt is láttuk.
Itt találkoztunk a muzsikus arccal, akivel előző nap beszéltünk a hídon, odajött köszönni, de elkövette azt a hibát, hogy volt nála egy esernyő. Upsz! Ja és sötétebb színű a bőre.
S.: - „Hello”
És itt Balázs meglátta a kezében az egyszem esernyőt.
B.: - „No, thank you!”
L.: - „Te hülye, ez a zenész gyerek volt!”
Kellett egy kicsit nógatni, hogy ne menjen el, de utána csak röhögtünk rajta. Viszont ahhoz, hogy érteni lehessen ezt a szituációt, szükség van a következő intermezzókra.
Intermezzo – pakik:
Indiai arcok szanaszét a városban. Kabóca mágnest, repülő világító vackot, rózsát és esernyőt. Valószínűleg maffiában dolgoznak. Ha kell gesztenyét sütnek a Spanyol lépcsőnél, vagy polaroidgépekkel inzultálják a turistákat a Trevi kútnál, esetleg a Trasteverén öltöznek be fáraónak és pénzért hajlonganak, de olyan is van, hogy festéksprével készítenek gusztustalanul giccses képeket ostoba turistáknak. Különleges képességük, hogy ha kicsit beborul, akkor ellepik a várost esernyőkkel. Balázs mondta, hogy míg nem találkozott velük, nem is tudta, hogy fajgyűlölő.
Kaja után még egy ipari méretű gelatot is elcsomagoltam. Majd a Tevere parton sétáltunk felfele. Angyalvár, Ara Pacis, Piazza del Poppolo, itt teleobjektívvel vadásztunk. Majd átmentünk a Trevi kúthoz sörözni. Itt készült el a „Római álom” című fotó, és itt fogalmaztuk meg a túra jelmondatát: „I like Roma, Roma likes me!” (Ezek a föliratok pólókon voltak, csak külön-külön, pedig együtt nyer értelmet.)
Innen hazamentünk. Az is volt még egy kaland, amikor egy mattrészeg figura egy doboz sörrel ült be a busz volánja mögé az éjszakai járaton. De aztán kiszedték, pedig izgalmas út lett volna.
„I like Roma, Roma likes me!” (Zárójelben jegyezném meg, hogy párezer eurónyi fényképezőgép azért lógott a rizstündéreken.)
Kedd, május 25.
Az egyetemre mentük, hogy Szigyi vallásának főpapjának, Paolo Portoghesi előadását –mit előadását, miséjét- hallgassuk meg. Sajnos nem jött el, viszont a fiatal csaj, aki az órát tartotta nagyon tehetséges volt. De annyira azért nem, hogy negyed óránál többet maradjunk.
Így kortárs építész körutunk napja jött el. Elsőként a muzsikás csótányokat néztük meg a Parco della Musica (Renzo Piano). Három hatalmas bogárforma zenei pavilon egy szabadtéri lelátó köré rendezve, körülötte park, az elmaradhatatlan kis szökőkutakkal együtt. A szerkezet, ami az épület külső burkát tartja lenyűgöző. Lenyűgözően pazarló és tiszta mérnöki szerkezet. Rétegelt-ragasztott fatartók, aláfeszítve, kitámasztva, merevítve. Szép szerkezet, tiszta formák.
Csótányok. Autópály megy el mellette, de ez abszolút nem zavaró belülről, kívülről viszont passzol hozzá.
Azé ott vagyunk mindenhol, no.
Logikus szerkezet, ezé szeressük. A galambok is szeretik, mert a rengeteg vasra le tudnak ülni, cserébe leszarnak mindent. Amikor ott jártunk akkor is magasnyomású tisztítóval csapatták le a guanót. Ez a kis hiba azonban nem von le semmit az épület értékéből.
Ettől nem messze van a már vasbetonról és tartóról ismert sportcsarnok, Nervi Palazetto dello Sportoja. A kifakult, ezerszer fénymásolt, alig látható képek nem adják vissza azt a hatást,a mit a csarnok élőben. Kívülről elég szakadt volt, de a belseje valami csodálatos. A képek jobban elmondják, de ha meg kéne határozni mi az a mérnöki szemlélet, akkor ezt az épületet mutogatnám.
Hatalmasat villantott Nervi ezzel a kecóval. A legszebb vasbetonok egyike. Amiből nálunk panel, az Olaszországban kisebb csoda. Természetesen ez csúsztatás, figyelembe véve, hogy a kommunkisták miatt van a magyarban a rossz beidegződés, ha meghallja, hogy vasbeton. Meg a magyar szakemberek a világ élvonalában voltak egy időben, gondolok itt Zielinski Szilárdra.
Kívülről kicsit szakadt, de belül tip-top.
Logikus és szép. Ott a Nap, vagyis kicsit balra (nekem jobbra).
Kicsivel odébb van Zaha Hadid új múzeuma, ami akkor még nem volt nyitva, a MAXXI. A múzeum még nem volt nyitva akkor, csak azon a héten vasárnap volt a megnyitó. A verécke viszont nyitva, szóval gondoltam bemegyünk, csinálunk pár fotót az udvarban, míg ki nem dobnak a biztonságiak. Aztán bementünk az előtérbe is, és még mindig nem volt sehol egy szem securitis sem. Ez volt az a pont, ahol vérszemet kaptunk, és több mint egy órát voltunk a múzeumban. Végigfotóztuk az egészet az elejétől a végéig. Egyetlen egyszer állítottak meg, hogy kik vagyunk, akkor ez a párbeszéd zajlott le:
- Valami gagyogás olaszul.
- „Excuse me?”
- „You are photographers?”
- „Yes.”
És fotóztunk tovább. Ez a szép nagy, digitális tükörreflexxes gép által sugárzott komolyságunknak köszönhető. Nem szeretem Zaha Hadid épületeit, de ez a múzeum zseniális. Nem nagyon rondít bele az utcaképbe, egy régebbi klasszicizáló épülethez tapad, a ház nagy része az udvarból látszik csak. A terület amúgyis inkább a külvárosias. Nem messze van a Parco della Musica. Valószínűleg fellendíti majd kicsit a környéket. A múzeum azon a héten vasárnap nyitott meg.
Ebből még nem mondanám meg, hogy teccik-e vagy sem, meg Zaha Hadiddal kapcsolatban amúgyis fenntartásim vannak. Ezzel viszont hatalmasat gurított.
MAXXI bejárat. Passzentos a 600 cbr színben.
Samu ott döglött az árnyékban. Az udvar hátuljába nem mentünk ki, pedig ki kellett volna.
Amerikai és európai iskola keveredése. Az amerikai egy sötét doboz, csak mesterséges világítassal dolgozik, az európai minél több fényt akar beengedni, természetesen közvetve és szórt fényt, ezért vannak végig mozgatható árnyékolók.
Európai iskola.
Fantasztikus a lépcsőház. Kívülről nem sok látszik, erőt vett magán Zaha, és nem csak az önmegvalósítás volt a cél, jó is lett. Nagyvonalú, dinamikus terek alakultak ki.
Innen a Trasteverére mentünk a szokásos helyünkre, az éhhalál szélét súroltuk mikor megérkeztünk másfél óra utazás után. Majd a szokásos helyünkön a Piazza di Santa Maria in Trastevere téren a Santa Maria in Trastevere templom előtt teléztünk. Majd konty alá löktünk egy csokifelest, aztán kiültünk a Piazza in Piscinula térre a szökőkút elé a lépcsőre, és figyeltük és fotóztuk az embereket. (Itt született az íratlan olasz szabályokra visszautaló két kifejezés: 1. csöcsfelhő közelít, 2. kileng a csöcsméter.)
A Trastevere kincsei.
Szerda, május 26.
9 után kicsivel sikerült elindulnunk. (Halleluja!) A Terminire mentünk jegyet venni a Balázsnak, természetesen nem hozta a jegyét (A hülyeséget márpedig büntetni kellene!), ezért vissza kellett mennie, de én azt már nem vártam meg, nekiindultam egyedül a Vatikánnak.
Ha már arra jártam megnéztem az Ara Pacist, bementem, végigfotóztam, megcsodáltam. Aztán irány a Piazza di San Pietro, szerencsém volt, a Pápa éppen ott bandázott a bíborosokkal. Beszélt magyarul, beszélt szlovákul. Majd megérkezett Balázs, teléztünk egy kicsit a téren. Majd elsétáltunk kajálni a jól bejáratott helyünkre. Majd a Piazza di Santa Maria in Trastevere téren folytattuk a telézést. Igazi paparazizásba fulladt a fotózás, a pofátlanság hullámai már a gátak tetejét nyaldosták. 2 méterről arcba fotózni egy hegyomlásnyi objektívvel. Balázs meg is jegyezte: „Lehet paparazzi leszel, az a 6 év építészkedés elég nagy mellényúlás volt” (Itt jegyezném meg, hogy én is összefoglaltam Balázs mai napját: „Balázs, te nem vagy hülye, csak alulinformált, és a magadfajták miatt tart ott a világ, ahol.”)
Intermezzo – a fotózásról:
Embereket fotózni a legszebb és legérdekesebb téma. Folyamatosan változik. A magánélet határát nehéz megtalálni. Az igazi fotós talán nem is keresi.
Intermezzo – Vespa szüzek:
10 centis magassarkúban, kiskosztümben, Momo design bukóban, kinyitható telefon betűzve a bukó és a fej közé, és jól is néz ki. (A szűzre nem mernék mérget venni.) Vagy robogón dohányozni. Esetleg középkorú nők Harley Sportsteren. Vagy öltönyös úriemberek, akkor túra BMW-ken, mint egy tanker. Ezek mindennaposak.
Intermezzo – az ipari turista:
Rikító piros, sárga, zöld, kék pólóban, kis mp3 lejátszó szerű kütyüvel a nyakban, rengeteg fényképezőgéppel, baseballsapkában, egy feltartott esernyőt követve. Vagy azok a németek akik sárga kölcsönözhető biciklivel a legszűkebb utcákban vonulnak csengetve, és azt hiszik, hogy ez vicces is. Az első csoporttal semmi bajom, csak nem tudják mire kényszerítették magukat a társasutazással, de az idióta németeket addig ütném egy colos cinkkelt vascsővel, amíg nem kezdenek normálisan viselkedni. Rómában viselkedj úgy, mint egy római!
Azt hiszem valami püspöki székhely és az Angyalvár.
A Szent Péter bazilika, a központ.
És az odafele vezető út. Látszik rajta, hogy nem a Hörpi bisztróhoz vezet.
Arcok a téren.
Útban a Trastevere fele láttam meg ezt a szobrot, a Koldus stigmákkal. Szemét között, egy sarokban ül, neked kell észrevenned. Meg az elengedhetetlen 500-as Fiat.
Michael di Angelo mester munkája. Amint belépsz mindjárt jobbra.
A Szent Péter bazilika. Felépítettük, nem kicsi.
Győzike is elismerően csettintene a sok csicsára.
És igen, Esztergom, mondom, ott vagyunk mindenhol.
Kaja után visszamentünk Piazza di San Pietrora. Bementünk a Szent Péter Bazilikába, ide csak fémérzékelő kapukon keresztül juthattunk be. Végignéztük. Megfogtam Szent Péter lábát, a biztonság kedvéért mind a kettőt (Elég kopott volt már jobb, vagy a bal?). A kupolába már nem jutottunk fel. Én maradtam rajzolni, Balázs elment vásárolni, majd a Trasteverén találkoztunk.
Intermezzo – a tenger gyümölcsei:
Ez elég pontatlan megfogalmazás, és nem csak biológiai értelemben. Többször láttam a pincéreket gusztusos paradicsomos tésztákkal szaladgálni (akkor még gusztusosnak hittem), amiben kagylóhéjak figyeltek, gondoltam kipróbálom. Tanulságos volt. A magyar gyomor alapvetően nem moslékra van beállítva. A tésztán volt garnélarák, amivel semmi baj nincs, bár sülve finomabb, de a kagyló az nem a tenger gyümölcse, hanem a tenger hányása. A szaga ugyan rossz volt a tésztának, de az íze is, hanem ha már ki van fizetve, akkor megeszem, ha megdöglöm, akkor is! 10 évig voltam kolis, láttam már ezt-azt. Az a kaja a gusztustalanság határát súrolta, volt pár pillanat, amikor azt hittem, hogy a kagyló miután körülnézett inkább mégis visszafordul, de miután belefojtottuk egy üveg borba, már nem mocorgott annyit.
Elmélet – hogyan ismerjünk meg egy várost:
Úgy indultam Rómába, hogy most aztán tényleg de minden megnézek. De egy várost úgy lehet megismerni, ha élünk benne. Ha sétálsz benne, ha elmész étterembe és múzeumba, Vagy ha csak leülsz és nézelődsz. Kell: sétálni, enni, inni, beszélgetni, hallgatni, nézni, látni, rajzolni, fotózni.
Elmélet – hogyan kell tanítani a barokkot:
A tanulmányi kirándulások most nyerik el valódi értelmüket. Már írtam fentebb, hogy képről nem lehet. Pontosabban meg lehet tanulni, de igazán megérteni csak helyben lehet.
Csütörtök, május 27.
A mai penzum a Basilica di San Giovanni in Laterano, vagyis a Lateráni bazilika. Ide még Balázs is velünk jött. A templomnak barokk kulisszahomlokzata van, a pápai bazilikák egyike. Ha jól emlékszem Szent Ferenc ide jött, mikor engedélyt kért a pápától rendje megalapításához. A bazilika belsejében a 12 apostol márványszobra látható 12 falfülkében. Innen elsétáltunk a Colosseumhoz. De végül ez is a következő látogatásomra marad, nem mentünk be, és a Forum Romanum is kimaradt. Csak az írógépről készítettünk pár képet a helyről. Itt Balázs elvált tőlünk, mi meg Szigyivel elmentünk a San Paolo fuori le Murahoz. A Falakon Túli Szent Pál Bazilika az egyik templom, amit kifejezetten szeretek Rómában. Gyönyörű az előkertje is, és bár nem akkora, mint a Szent Péter Bazilika, mégis nagyobbnak érződik. Amikor nincs mise, a székeket oldalra pakolják, és kinyílik a hatalmas tér. A szentély feletti képet gyakran nyomtatják azokra a kis kártyácskákra, amiket az imakönyvekbe szoktak rakni. Már késő délután volt, és csengettek, gondoltam mise lesz. Szigyi amúgy sincs megkeresztelve, őt is érdekelte milyen a mise, de csak énekeltek, ráadásul az is elég gyenge eresztés volt, figyelembe véve, hogy kb. 20 pap próbálkozott. 15 perc után ki is jöttünk.
Este Szigyi norvég haverja látogatott meg bennünket. Csinált neki mákos és diós tésztát. Meg beszélgettünk. Hajnalban megérkezett Párizsból Fathi, Szigyi török haverja.
A San Giovanni in Laterano hatalmas barokk kulisszahomlokzata. A négy pápai bazilika közül az egyik.
12 fülkében 12 apostol.
Ide zárják a rossz turistákat, aztán feletetik őket az oroszlánokkal. Innen a kifejezés: "Kövér mint a római oroszlán.", ugyanis elég sok a turista. Az ijedősebbek kedvéért elárulam, hogy valójában nem is.
Colosseum és Constantinus diadalíve.
A Falakon Túli Szent Pál Bazilika, az egyik személyes kedvencem.
Kard és kereszt.
Sorban a falon a pápák képei. A szentély feletti mozaikot gyakran látni kis imádságos lapokon.
Öt hajós bazilika. Mivel üres a középső hajó még nagyobbnak érződik.
Péntek, május 28.
A hazaindulásom napja. Reggel még ittunk egy capuccinot a közeli kis kávézóban. Aztán elmentünk hárman megnézni a Sant'Agnese fuori le mura templomocskát, aminek az az érdekessége, hogy kb. 3 méterrel az utca szintje alatt a templom padlószintje. És itt akadtunk egy igazi kis csodára a Mausoleo di Santa Costansara. Kis köralakú templom, központosan szervezett tér, középpontba az oltárral, kis keleti megnyitással. Olyan a tér, olyanok a fények, amelyek -nnak ellenére, hogy az épület kicsi- monumentálissá teszik a teret. Az ilyen helyen órákig el lehet ücsörögni. Pont dél volt, aztán Szigyivel elmagyaráztuk Fathinak a déli harangszó történetét.
Még kajáltam a menzán, aztán elindultam haza. Késett a busz is egy kicsit, amivel a reptérre mentem, dugó is volt, de még így is időben odaértem. Ahol viszont másfél óra késéssel indult a gép, ennek annyi előnye volt, hogy Pozsonyban a vasútállomáson nem kellett sokat várnom. Este fél 12-re már otthon is voltam. Reggel kávé Rómában, délben még Mausoleo di Santa Costansánál vagyok, és fél 12-kor már otthon. Még vissza kell mennem.
